Az előbb értem haza angolról, és "egész úton hazafelé azon gondolkodám" hogy is van ez.
A KEZDET: Amikor kisgyerek voltam, Apu mindig azt sulykolta belém, hogy "...nem kaphatsz hármast, négyest, mert középszerű emberekkel Dunát lehet rekeszteni..." aztán meg hogy "....a középszerűség nem kell, csak a profizmus...."  és " ...bármit csinálsz abban nem elég jónak lenni, a legjobbnak kell lenni..." , "... az Olimpián is csak az aranyérmesekre emlékeznek hosszú távon, akik meg még a dobogóra sem kerültek fel, hamar feledésbe merülnek..."
TANULÁS 1: Na hát ilyen gyökerekkel indultam neki a középiskolának, ahol az első félév végén az átlagom 3,73 volt... a mai napig emlékszem (elég kemény középsuli volt egyébként, országos ranglistákon is előkelő helyen rendszeresen). Év végére asszem 4,02-re javítottam, majd az érettségire belerázódtam annyira, hogy az egyik legjobb érettségi az enyém lett az osztályból (színötös), kitűnő év végi bizonyítvánnyal.
TANULÁS 2: Szinte egyenes úton sétáltam be az egyetemre, ahol a kezdetek hasonlóan alakultak, mint a középiskolában... csak épp 2,91-es első félévi átlaggal (hozzáteszem, hogy már ezzel jogosult voltam viszont ösztöndíjra, szóval az évfolyam átlag sem lehetett ennél sokkal magasabb :D) Minden esetre az önérzetemet a pár sorral feljebbi előzmények miatt rettenetesen bántotta, ami odáig vezetett, hogy ötödév közepére négyegészvalamennyi lett az átlagom (erre persze nem emlékszem kristálytisztán). Na meg amikor a gólyatáborban a kb. harmadéves seniorok közölték, hogy azt felejtsük el, hogy ezt a kart bárki öt év alatt elvégzi, akkor bennem bekapcsolt a "márcsakazértis" üzemmód és minden vizsgaidőszakban a beleimen taposva is, de letettem az adott félévre mért vizsgákat, szigorlatokat és benne voltam abban a 9 főben, akik a ~200 fős évfolyamból 5 év alatt elvégezték az egyetemet.
SZORGALOM: soha nem voltam egyik tantárgyból sem kiemelkedően jó, nem voltam kiemelkedően okos, de alapvetően szorgalmas voltam... ezt meg Anyu nevelte belém... kisgyerekként minden nap ott ült mellettem és végignézte a házimat, minden nap kikérdezett és nyüstölt... nem hagyott soha békén, amitől persze gyerekként falra másztam és mindenféle pótcselekvésbe próbáltam menekülni, de Anyu nem hagyta... kemény csaj az Anyu :) Szóval kicsit sem vagyok átlagon felüli semmiben, de a szorgalom meg a maximalizmus sokáig kitartott és kitart még mindig.
FORGALOMBAN: Sok mindenben előnyös ez a versenyszellem, de sokszor azt hiszem már túlzásba viszem ezt... volt olyan időszak, sőt még manapság is előfordul, hogy amikor a zebránál piros lámpánál állok gyalogosan, figyelem a lámpát, hogy mikor vált át zöldre, hogy én lehessek az első aki átér... és persze, ha egy többsávos úton állok az autóval a pirosnál első autóként, akkor meg a gyalogos lámpát figyelem, hogy mikor kezd el villogni, és már egyesbe be és felbőgetem a motort... aztán amikor észreveszem magam ezekben a helyzetekben, hogy milyen ökör vagyok, akkor néha tudatosan próbálok lassítani, ami ha odafigyelek magamra, akkor megy is, de amint megfeledkezem magamról, egyből előtörnek ezek a beidegződések. 
Maximalizmus TANULÁS 3: néhány évvel ezelőtt szereztem diplomát egy bsc képzésen. A három éves levelező képzést - ahogy korábban azt már meséltem - a szabadságaimból csináltam meg. De az hagyján, hogy három évig egy nap szabadságom sem volt, amit pihenéssel töltöttem volna, mindenből ötöst akartam... ehhez nyilván az is hozzájárult, hogy az egyetemhez képest sokkal lazább volt a képzés és vicces volt, hogy míg az egyetemen 1 hét 1 vizsga volt max, itt volt olyan, hogy 1 nap alatt 3 vizsgát letoltam, és sokkal könnyebben jöttek a jó jegyek. De volt olyan tantárgy, ami viszont kib@szott nehéz volt (pl. első féléves anatómia, minden szervrendszer felépítése és működése latinul is, amiből sokakat elkaszáltak... mi Era barátnőmmel, aki hasonszőrűen bolond, mint én, ötösre teljesítettük) Szóval Erával tanultuk végig a fősulit és nagyon durván húztuk egymást. Általában 4,5 feletti félév végi átlagokat sikerült összehozni. Most van egy nagyon szuper eredmények tartalmazó indexem, amivel nem sok pénzt fogok valószínűleg keresni, de a mai napig tudom, hogy a máj latinul a hepar :D A képhez még hozzátartozik, hogy faterom több barátja is tanított ezen a fősulin minket és persze nem akartam szégyent hozni apura előttük... Na de itt is átestem (átestünk) a ló túloldalára, és így utólag nem biztos, hogy volt értelme... sőt... 
Na és most pedig a MUNKA kapcsán kezdtem el ezen gondolkodni alapvetően... rohadt sok projektem van most, folyamatosan azt érzem, hogy a szétesés határán vagyok, amit a ma, illetve a tegnap este történtek is bizonyítanak. Tegnap, amikor hulla fáradtan lefeküdtem aludni, számba vettem a mai teendőimet... (óriási hiba, amit rendszeresen elkövetek...) Aztán eszembe jutott valami... megnéztem néhány fotót gyorsan a telefonomban az adott projektről, és rádöbbentem, hogy valószínűleg igaz a feltevésem és figyelmetlen voltam. Totál ráparáztam, és elkezdtem azon agyalni, hogy lehetne a legkisebb fájdalommal megoldani a dolgot, de rohadt költséges és időigényes lett volna bármelyik opció... levert a víz és hiába voltam rohadt álmos, nem bírtam elaludni, és azt kívántam, bárcsak reggel lenne már, hogy tisztábban lássak és megoldhassam a problémát. Nagy nehezen és bevallom nőiesen, hogy egy kis gyógyszeres segítséggel sikerült végül elaludnom. Reggel kipattant a szemem és rohantam a helyszínre, ahol konstatáltam, hogy minden oké... na de fejben már addig kb. 100 imát mondtam el és kb. háromszor rúgtam ki magam. De minden rendben volt, sőt amikor a főnökeimnek megmutattam a mai fotókat, kifejezetten elégedettek voltak és tök jól telt a nap az éjszakai és reggeli pánikhangulat után. 
A VÁSÁRLÁSaim területén is durván eluralkodott ez a maximalizmus... egyszerűen rohadtul utálok szar minőséget venni, de nyilván vannak anyagi korlátaim. Egyedül élek, tartok fent egy lakást a kis hitelemmel, és tartok fent egy autót. Nem élek szarul, de nem is költekezhetek teljesen meggondolatlanul... viszont amikor végigjárom a westend cipőboltjait, és csak a salamanderben találok szép csizmát, aminek az orra, a sarka is szép, jó minőségű a bőr és még fel is tudom húzni a zipzárt a vádlimon, és mindez rettenetesen nagy akcióban 80 000 Ft-ra van leárazva 100-ról, akkor nálam elgurul a gyógyszer... pedig tényleg szeretem a minőségi dolgokat, de az ésszerűség határain belül (többnyire :D) Szóval a csizma ott maradt a boltban, de azóta sem találtam még megfelelőt, elég jót...
Maximalizmus a KONYHÁBAN: mindig is szerettem a jó alapanyagokat, de az elmúlt pár hónapban ért impulzusok után sokszor undorodva nézek végig egy-egy áruházlánc polcain... ahogy egyre többet foglalkozom a gasztronómiával, egyre jobban látom a különbséget kenyér és kenyér vagy gyümölcslé és gyümölcslé között. Nyilván nem mindenben a drágább a jobb, de sajnos azért az esetek 90%-ában igen. Így eléggé zsebbenyúlós történetté kezd ez fajulni nálam... mondjuk a margarint a hétköznapi használatból már vagy 10 éve száműztem, de sütésnél még előfordult a kockaráma. Aztán egyszer kipróbáltam a vajat és azóta... inkább ritkábban sütök, de abból nem spórolom ki a tutit... A másik heppem mostanában a konyhai eszközök... Egy ideje le szeretném cserélni a lábosaimat, de még nem éreztem azt, hogy megtaláltam volna a tutit pár nappal ezelőttig. Az Ikeában mondjuk láttam egy új készletet, ami az ottani színvonalból egészen kiemelkedik, de sajnos bekattantak a réz edények csilliárdokért...ennek viszont az lesz a vége, mint a csizmának, hogy a rosszabb már nem kell, az igazán jó meg még elérhetetlen... szóval ki tudja mire és mikor fogom ezeket lecserélni... 
És ugyanígy vagyok a pasikkal is... nyilván élhetnék PÁRKAPCSOLATban vagy lehetnék szeretői státuszban, de köszi, csak azért, hogy legyen valaki, de hiányzik a csí (ahogy Géza mondaná), köszi inkább nem. Inkább vállalom azt, hogy egyedül vagyok még egy darabig, de nem akarok csak azért együtt lenni valakivel, hogy ne legyek "egyedül" és mert ez a társadalmi norma, és mert mindenki már gyereket szül az én koromban stb. Tudom, hogy ezzel vállalok kockázatot is, de a remény még megvan. És ez nem azt jelenti, hogy az amerikai romkomok szőke hercegét várom. Tudok ésszerű kompromisszumot hozni, de mindenben megalkudni nem... 
Na ezek után áldás vagy átok a maximalizmus? Mit gondoltok???? Előrevisz vagy megnehezíti az életet?

PS: Hétvégén megnéztem a Jobs - Gondolkozz másképp c. filmet... aki nem látta még, nagyon ajánlom... kapcsolódik erősen a témához... ismét a kérdés: áldás vagy átok?