Kezdem azzal, hogy mindenkinek nagyon boldog, sokat és önfeledten nevetős, szeretet- és reményteljes, utazásokban, koncertekben, vidámságban gazdag, önmegvalósítós új évet kívánok :)
Tegnap a Pilisben túráztunk Gézával, ahol a vándorkedven elmélkedtem miközben róttam a kilométereket. Miért is szeretek annyira túrázni, kirándulni, utazni. Aztán arra jutottam, hogy ez a vándorkedv valószínűleg a génjeimben van vagy még kölyök koromban mélyen belém ivódott. Gyerekként sem voltam az a tipikus leányzó, akit ha leültettek a babákhoz, akkor órákig fésülgette, öltöztette azokat. Sokkal jobban szerettem bringázni, játszóterezni, futkározni, bandázni stb. És már akkor is, ha utaztunk a szüleimmel, vagy csak apuval 'kalandoztunk' valamerre, mindig irtó jó érzések töltöttek el. Imádtam a sítáborokat, a nyári táborokat, a nyaralásokat, a belföldi hosszú hétvégéket. Alig vártam, hogy jogosítványom legyen és saját autóm, hogy mehessek én is kedvemre. Imádom azokat a munkanapokat is, amikor pl. vidékre kell mennem. Pedig az csak munka. De beülök az autóba és nem az irodát vagy a megszokott tájat látom. A mai napig fel tudok idézni sok utazás előtti pillanatot... milyen zenét hallgattam, mit reggeliztem, mit csomagoltam az útra stb. Általában nehezen ébredek reggel, de ha utazásról, kirándulásról van szó, mindig az első csörgésre kipattan a szemem és egyből búgócsiga üzemmódba kapcsolok :D Imádok útra kelni, úton lenni.... még az utazás gondolata is megborzongat belül, a szó legpozitívabb értelmében. A szabadság érzése... A szürke hétköznapokban is folyamatos vágy él bennem arra, hogy induljak. Néha amikor szünetet tartok meló közben, megnézegetem az utazási irodák ajánlatait, vagy ha épp olvastam egy izgalmasnak tűnő helyről, akkor google street view-val végigsétálok az utcáin. Pl amikor a riói olimpia volt, akkor "végigsétáltam" a Copacabana Beachen és az Ipanemán. Mérhetetlen kíváncsiság él bennem a világ megismerésére.
A túrázások alkalmával is hasonló érzések kerítenek hatalmukba, kiegészülve azzal, hogy ott még a mozgás élménye is megvan. Na meg az ember rója a kilométereket az erdőben, a táj általában gyönyörű és olyankor egészen más perspektívából lehet szemlélni az élet dolgait. Valahogy a hegyekben az ember önmagába mélyed és lélekben is megtesz egy utat. Lehet közben fejlődni, megoldásokat találni az életben adódó helyzetekre, amiket a városi rohanásban nap mint nap ugyanabból a nézőpontból, beszűkülten látunk csak. Könnyebb meglátni, hogy mi is az igazán fontos. A hegyen az emberek is másképp viszonyulnak egymáshoz. Valahogy azáltal, hogy valaki bakancsot húz és elindul, mintha belépne egy közösségbe. Ha szembejön valaki a hegyen, annak köszönsz. Tegnap gyakorlatilag minden szembejövő ember boldog új évet kívánt. A hegyen segítik egymást a turisták és sokkal könnyebben alakul ki a kommunikáció, mint pl. a zsúfolt 4-6 villamoson.
Annyi gyönyörű hely van itthon is és a túrázás nem is az a nagyon zsebbenyúlós történet... érdemes belevágni, szívből ajánlom :)
Egy kis ízelítő a tegnapi tájból:
Na meg hogy az újévi menü beszámolója se maradjon el... fokhagymás egészben sült malachusi készült tejfölös lencsesalátával. A fotó kissé gyenge, de nem nagyon volt időm összerakni normális tálalást...
Lencsesaláta:
35-40 dkg lencse (főzővízbe: só, bors, fokhagyma, babérlevél)
5 dl tejföl
3 ek mustár
3 ek majonéz
1 chalota hagyma apróra vágva (lehet póré vagy újhagyma is)
A lencsét beáztattam 30-án. Reggel megfőztem, majd amikor kihűlt mindent hozzákevertem.
Sülthusi:
60-70 dkg tarja (egészben)
1 fej fokhagyma
1-2 ek mustár
Só
Bors
4 ek olaj vagy zsír (nálam most olaj volt)
A fűszerekből és az olajból pácot készítek, amibe a fokhagyma kétharmadát belezúzom és hozzáadom a mustárt. A másik egyharmadánál a gerezdeket hosszában félbevágom. A husiba keskenyebb pengéjű késsel lyukakat metszek és beletolom a gerezdeket, a páccal pedig alaposan bemasszírozom. Hőálló fedeles tálba be (én római tálat szeretek ehhez használni) és 3-4 óra alatt omlósra sütöm.