Utoljára egyetemistaként volt egy nyaram, amikor igazán jól és kiegyensúlyozott voltam hosszabb távon. Ezen a nyáron kezdtem el dolgozni gyakornokként egy tervező irodában egy nagyon kedves tanáromnál. Az irodában brutáljó zenéket hallgattunk minden nap. Nagyon sokat beszélgettünk az emberi viszonyokról, pszichológiai témákról. Akkor kezdett el igazán érdekelni ez a terület. Így utólag visszagondolva nem csak szakmai szempontból, hanem önismereti, felnőtté válási szempontból is meghatározó volt az a pár hónap. Ez volt az első nyár, hogy a koleszból nem cuccoltam haza, hanem fent voltam végig Budapesten. Baromira jó nyár volt. Viszonylag rendszeresen jártam úszni a Komjádiba. Sok koncerten voltam a régi Gödörben az Erzsébet téren, vagy épp a régi Zöld pardonban a Petőfi-hídnál. Sokat görkoriztunk éjszakánként a városban. Rendszeres megállóhely volt a Rákóczi úton egy pékség, ami azóta asszem be is zárt. Éjfél után nem sokkal sütöttek klasszikus sós perecet, arra időzítettük az odaérkezést. Anyuval voltunk Korfun nyaralni. Ezen a nyáron, a fent említett építész irodában ismerkedtem meg Tibivel, akivel aztán közel 4 évig éltünk együtt. Ezen a nyáron voltam utoljára igazán jól… Ha jól számolom, 2006 nyara. Azóta voltak persze jó időszakok az életemben, de a stabil hosszabb távú, több hónapon átívelő jóllét állapota nem volt meg… ha teljesen őszintén belegondolok, a négy éves párkapcsolat alatt sem. Ezt így utólag magam számára is durva kimondani. 2015. és a 2016. első fele pedig szinte a poklok pokla volt. Kezdtem elveszíteni a hitemet teljesen. 2015 decemberében váltottam munkahelyet és kikerültem egy sok bizonytalanságot rejtő, de mégis nagyon szerető, kedves közegből és belecsöppentem egy távolságtartó, olykor barátságtalan környezetbe. De úgy éreztem, hogy nem futamodhatok meg, nem adhatom fel. Összeszorítottam a fogamat; ha olyan volt, akkor a mosdóban bőgtem… nem egyszer és nem kétszer… de csináltam, amit kellett. Mondjuk alapból nem az a könnyen feladós fajta vagyok… de ez igazán embert próbáló időszak volt. Semmihez nem volt kedvem és azok a dolgok, amik máskor teljesen felvillanyoztak vagy jókedvre derítettek, szinte hidegen hagytak… már nem tudtam feltöltődni egy jó koncerttől vagy egy jó baráti beszélgetéstől, annyira a mélységekben jártam. Aztán jött a franciaországi út ötlete, az már adott egy pici reményt. De nem gondoltam, hogy ilyen mértékben ki tudok majd zökkenni ebből az egyre rosszabbnak tűnő állapotból. Az elmúlt pár évben jártam egy fél évig pszichológushoz, voltam kineziológusnál, jártam jógára, olvastam egy csomó önsegítő könyvet, cikket. Próbáltam jobban lenni, de ha őszintén belegondolok, 1-3 hétnél hosszabb időszakokra tartósan nem sikerült. Voltak persze egészen jó pillanatok is, de folyamatosan gyötört az önbizalom hiány… egyre jobban meghíztam, egyre boldogtalanabb voltam, egyre többet ettem. Aztán 2014-ben lefogytam, akkor hasonló súlyban voltam mint most. Minden nap edzettem, keményen diétáztam, számoltam a kalóriákat, de nem voltam boldog sem a fogyástól, sem az edzéstől. És emellett görcsösen akartam valakit magam mellé. Ha így visszanézek, a megmentőre vártam, aki kizökkent ebből az állapotból. Minden társkereső oldalt kipróbáltam, számtalan rettenetes és néhány jobb randin átestem. De nem jöttem rá, hogy sem a pszichológus, sem a kineziológus, sem a pasik nem segíthetnek, amíg magammal nem jövök rendbe. Nyáron elkezdtem hallgatni egy 1-1,5 órás hanganyagot, amit Era barátnőm küldött át. Eleinte a tipikus amerikai bullshitnek tűnt a túlömlengős pozitív gondolatokkal, de úgy voltam vele, hogy megpróbálom, veszteni valóm nincs… nem kerül 10-15ezer forintba alkalmanként, mint a pszichológus és végül is naponta ennyit miért ne szánhatnék magamra a reggeli készülődés és munkába menet közben. Nem tudom, hogy végül is minek volt köszönhető, de szeptemberben kibékültem és barátságot kötöttem magammal. Azóta gond és komolyabb erőfeszítések nélkül lecsúsztak a kilók. Azóta újra szívből tudok élvezni egy koncertet. Tudok örülni a napsütésnek, a túrákon teljesen flow állapotban gyalogolok. És ha most megkérdezi tőlem valaki, hogy hogy vagyok, akkor végre nem azt mondom udvariasságból, hogy „köszönöm, megvagyok”, ahogy eddig, hanem: „köszönöm, JÓL vagyok” és ezt szívből így is gondolom… közel 11 év után először. A poklok pokla után. Lassan 5 hónapja. És ez hihetetlenül jó érzés. Azt pedig még hozzá kell tennem, hogy a munkahelyen is egész jól alakulnak a dolgok, a kezdeti nehézségek megszűntek, sok új, kedves embert ismertem meg itt is és már nem szoktam a mosdóban bőgni :)
Hétvégén is volt egy kis főzés és habzsi-dőzsi :)
Végre neki mertem állni a lemon curd-nek. A ház alatti kisboltban rám kacsintott néhány Meyer citrom, ezért úgy döntöttem, hogy kipróbálom ezt az angol finomságot, amivel évek óta szemezgetek. És megdöbbentően egyszerű és gyors elkészíteni.
LEMON CURD
Hozzávalók:
4 tojás sárgája
2 egész tojás
10 dkg cukor
1 vaníliás cukor
2 citrom héja
3 citrom leve
12 dkg vaj
A citromok héját finom lyukú reszelővel lereszeltem, a levüket kifacsartam. Egy teflon bevonatú edénybe tettem és hozzáadtam a porcukrot és a vaníliás cukrot. Amikor a cukor teljesen felolvadt a citromlében, akkor hozzáadtam a tojásokat és a sárgájákat, amiket előtte villával összekevertem. Lassú tűzön folyamatos keverés mellett addig főztem, amíg lassan elkezdett gyöngyözni a teteje és elkezdett besűrűsödni. Ekkor apró darabokra vágva hozzáadtam a vajat és újra sűrűsödésig főztem, majd csatos üvegbe töltve kihűtöttem. Kaláccsal igen tuti vasárnapi reggeli lett belőle ;) Elvileg cirka egy hétig tárolható hűtőben és kb. 4 dl lesz ebből a mennyiségből.
Most még jár a fejemen egy levendulás lemon curd is, csak még azon filózgatok magamba, hogy a levendula milyen formában kerüljön bele :) De mondjuk egy kis mentalevéllel vagy bazsalikommal is lehetne variálni vagy akár egy lemon curd tiramisut is el tudnék képzelni... asszem kicsit megszaladt a fantáziám :D 
