Hétvégén az elengedés körül kacskaringóztak a gondolataim. Több dolog kapcsán is eszembe jutott (veronai baleset is)... de persze az embernek mindig a saját kis élete a megoldandó feladat, így leginkább a nálam aktuális elengedések inspirálták a mai posztot. Mennyire furcsa fintora az életnek, hogy mindig azokat a dolgokat kell elengedni, ami épp a legkedvesebb, vagy legalább is fontos helyet foglal el a szívben.
Csongi barátommal múltkor beszélgettünk hasonló témákról, és ő a Star Wars-ból idézett : 'Igyekezz megválni önként mindentől, amit fájna elveszítened' Tényleg így kellene tenni? Nyilván ebben az esetben a döntés, az irányítás az én kezemben marad. Erről fősulin tanultunk is pszichológia órán: minél inkább a saját kezünkben van életünk irányítása - minél magasabb a kompetencia-érzésünk - annál jobban érezzük magunkat a bőrünkben, annál nagyobb az önbizalmunk. Nem sodródunk az eseményekkel és nem elszenvedjük azokat, hanem mi döntünk. Viszont ha szó szerint vesszük a nagy sikerű film javaslatát, akkor ennyi erővel minden emberi kapcsolattól, mindentől meg kéne válni, ami számít... barátoktól, családtól, mindentől és mindenkitől, aki vagy ami örömet hoz az életünkbe. Szóval általánosságban azt gondolom, ez az elsőre jól csengő idézet nem használható mindenkor. Abban az esetben talán igen, ha az ember a szíve mélyén érzi az elválás/az elengedés szükségszerű bekövetkeztét - csak az időpont a kérdéses - akkor talán működhet. De felmerül a kérdés, hogy ha 'idő előtt', saját magam érdekében/védelmében hozom meg ezt a döntést, nem fosztom-e meg magam olyan tapasztalattól/tanulási fázistól, ami a későbbiekre nézve hasznos lehet, vagy csak pusztán örömet okoz. Nem játszunk-e ebben az esetben olyan biztonsági játékot, ami pont az élet sava-borsától foszt meg... Sok szempontból biztonsági játékos vagyok. Pl. csak akkor váltok munkahelyet, ha ott a zsebemben a kölcsönös szándéknyilatkozat az új munkáltatótól... ha elindulok egy új helyre, gondosan végignézem az útvonalam a térképen... és még sorolhatnám. De az élethez néha kell egy kis őrültség, egy kis irracionalitás is... vagy nem??? Mindig, minden pillanatban biztonsági játékot játszva megmarad-e a játék [élet] öröme/szenvedélye??? Vagy csak megkíméljük magunkat a felesleges lófasztól? Hol a határ az irracionalitás és a valódi élet között? Mikor van az pont, amikor útjára kell engedni valamit/valakit, amihez ragaszkodunk?
Az elengedés másik aspektusa, amikor bizonyos negatív érzelmeket görgetünk magunk előtt napról napra. Amikor sorozatosan felhúzzuk magunkat ugyanazon a dolgon... közlekedés, ordibáló gyerek az étteremben/közlekedési eszközön/nehezen kezelhező emberek/nemtörődömség stb... Anita barátnőmnek erre még egy kézmozdulata is van, amivel nyomatékosítja az elengedést ezekben az esetekben... ilyenkor is nehéz bevenni a leszarom tablettát, pedig csak és kizárólag magunknak ártunk ezekben a helyzetekben... a düh, a harag, a bosszúság sehová nem vezet... nem egyszerű téma... nekem még bőven van mit dolgoznom rajta... valakinek valami tuti módszer az elengedésre :)?
Minden esetre a Quimby Most múlik pontosan c. kissé elcsépelt száma eszembe szokott jutni, amikor 'engedem hadd menjen' :)
PS: Sajnos nem főztem a héten, szombaton a sulival szemközti indiai kajáldában toltam egy butter chicken-t az ebédszünetben, tegnap pedig a törökmezői turistaházban jó kis hagyományos gulyáslevest meg túrós palacsintát... :P
