A végletek embere vagyok sok szempontból. Vagy nagyon lelkesedem dolgokért, vagy könnyen leszarom azokat. A nagyon lelkesedésem azzal jár, hogy mindennek utána nézek a témával kapcsolatosan, emberfeletti energiákat mozgatok meg, nagyon odateszem magam, kezd jól menni a dolog, kezdenek jönni az eredmények, aztán szépen lassan kifulladok. Mert nem bírom a magam által diktált tempót... mert azt hosszú távon egyszerűen nem lehet csinálni... Pont mint a futásban. Régen rövidtávfutó voltam. 100-200 m-ig elég jó eredményekkel. Csak rövid távon, de akkor nagyon pörögtem. Lehet, hogy az életben is rövidtávfutó vagyok. Sajnos sok szituban voltam már így, de most két dologgal járok hasonló cipőben, amik alapvetően fontosak nekem, és úgy érzem, hogy kicsit túltoltam és most meg megcsömörlöttem. Nagyon bánt ez az érzés és magam előtt is szégyenlem magam... de most egyszerűen nem bírok foglalkozni ezekkel úgy, ahogy szeretnék és elvárnám magamtól.
Az egyik ilyen az angol tanulás. Nagy lendülettel, lelkesen álltam neki az ősszel, sok időt, energiát fordítottam rá. Mindig volt a táskában vagy egy újság, vagy egy zsebkönyv, vagy a telefonon toltam a quizlet-et, duolingot, ha épp tömegközlekedtem. Esténként elalvás előtt is sokat angoloztam. Van is eredménye, mert már szerencsére a munkahelyi tárgyalásokon is elég jól értem, hogy miről van szó és meg is merek szólalni. De valahogy kezd elfogyni a lendület. Nehezen állok neki házit írni, nem olvasok mostanában angolul, max. néha egy-egy cikket, és az hogy nekiüljek szavakat tanulni, talán utoljára valamikor decemberben lehetett. És a jövő időkkel nem bírok zöld ágra vergődni... de csak azért mert nem veszem a fáradtságot és ülök neki egyszer egy másfél órára...
A másik ilyen aktuális téma pedig a szakácskodás... Iszonyat lelkesedéssel csaptam bele ősszel ebbe is.Tele voltam tervekkel, ötletekkel. A főzést még mindig ugyanolyan lelkesen csinálom, de nem tanulok, nem képezem magam, megtorpant a fejlődés. Megvettem a tankönyveimet, vettem egy zseniális konyhatechnológiai könyvet, de nem olvasok. A suliba járok ugyan, de hát ott még semmi igazán izgit nem tanultunk. Az étterembe pedig még mindig nem jutottam el. Utoljára pénteken lesz két hete, hogy beszéltem a séffel. De húzom az időt... majd jövő héten... ezen a héten túl sok dolgom van... aztán ma is itthon punnyadtam egész délután, érdemleges ténykedés nélkül. Simán felhívhattam volna a séfet és lefixálhattam volna, hogy mikor is mehetek. De féltem is a szaros szabadidőmet, amit viszont nem mindig használok ki értelmesen. Közben pedig a munkahelyen tök jól mennek a dolgok, és ráadásul mostanában több megkeresést is kaptam hol a linkedin-en, hol fejvadászok, hol ismerősök, hol volt kollégák által, hogy nem akarnék-e menni hozzájuk dolgozni. És ez persze egyrészről baromi jól esik, hogy végre a közel 10 év munkája, na meg az 5 év szívás az egyetemen kezd megtérülni. Másrészről meg elgondolkodtató is. Merre is van az arra?
Egyszerűen nem bírok ráállni az arany középutakra, vagy legalább is nagyon nehezen megy és kell egy-két pofon hozzá asszem... ha rákattanok valamire és elkezdem, akkor azt rohadtjól akarom csinálni... de túl sok minden érdekel, túl sok mindent szeretnék és ennyi mindent nem tudok az egy napra mért 24 órában ELÉG JÓL csinálni... kurva maximalizmus már megint... :D
Régebben, amikor 3 éve elkezdtem járni edzeni, akkor minden nap mozogtam valamit. Látványosan volt is eredménye. Eljutottam odáig, hogy lefutottam egyszer két kört megállás nélkül a Margitszigeten, majd hazaértem és menni alig bírtam, úgy fájt minden ízületem.. aztán kezdtek kikopni az edzések... túltoltam, besokalltam.
Elkezdtem járni rajzolni pár éve egy nagyon klassz helyre. Akkor hetente kétszer, meló után mentem. Baromi jól éreztem magam. Jó zenéket hallgattunk, jófej emberek jártak, nagyon jó arc volt a festőművész, aki oktatott, mindenkivel egyesével foglalkozott. Igazán jó élmény volt. Aztán mindezek ellenére elkezdtem tehernek érezni. Pedig én választottam. Nem tudnék olyan ész érvet felhozni, ami miatt abba kellett volna hagyni, de mégis kikopott az életemből... na jó, bevallom, hogy a portrérajzolás nem volt a kedvencem. De leginkább azért, mert azt épp előtte máshol nem tanultam és nagyon nem egyszerű. Viszont látványosan jobb volt a második is az elsőhöz képest, a harmadik meg már egész vállalható. De én a tárgyakat, a geometriai formákat, a fény-árnyék játékokat ezeken jobban szerettem, mint a ráncokat. Talán ez volt az egyetlen negatívum.
Lehet, hogy hiányzik belőlem úgy általában a kitartás... a hosszútávfutók kitartása és monotonitás-tűrése. De nem akarom sem az angolt, sem a szakácskodást annyiban hagyni. Lehet a rövidtávfutóból hosszútávfutó? Valahonnan újra lendületet kéne gyűjtenem, csak még ötletem sincs, hogy honnan. Szar ügy...
