Azt gondoltam, hogy amikor hazaérek Indonéziából, csak úgy dőlni fog belőlem a szó, és nem bírok majd megálljt parancsolni az ujjaimnak. Sőt, azt gondoltam, hogy már az utazás alatt is így lesz. Erre készülve vittem magammal egy szép füzetet, hogy amikor majd épp nem ér annyi új impulzus, akkor majd szépen jegyzetelem, hogy mikor mi történik. Az első néhány napban így is történt. Aztán elindultunk a négy napos vulkán trekkingre Lombokon, ahol a magunkkal vihető kis hátizsákban fontosabbnak tűnt a polár pulcsi és a fejlámpa, mint a füzet. Aztán Balin írtam még néhány mondatot, de ennyi. Annyi élmény, annyi klassz dolog történt velem, hogy minden pillanatát teljes szívvel meg akartam élni, így az írás elmaradt. Most pedig... most pedig amellett, hogy már gőzerővel tanulnom kellene a vészesen közelgő vizsgáimra, azon kapom magam, hogy lélekben még mindig a szigetvilágot járom, újra és újra végigfutnak a kisfilmek bennem, huszadjára is végignézem a fotóimat és elszorul a torkom. Egy részről kimondhatatlan hálát érzek, hogy átélhettem mindezt, másrészről meg kb. bármelyik pillanatban indulnék vissza vagy bárhová, csak utazni, csak menni, csak menni..
Ja és azt még a folytatás előtt meg kell említenem, hogy hálás köszönet a Békatutajnak a szervezésért és túravezetőinknek, Bécinek és Balázsnak a türelmükért, rugalmasságukért és figyelmességükért (remélem olvassátok ezeket a sorokat :) )
Na de nézzük, hogy is kezdődött az út:
Ferihegyen találkoztam hétfőn reggel Balázzsal, valamint Magdival és Nórával, két útitársunkkal. Így négyen indultunk a korábbi géppel, amivel 12 órás várakozási időnk volt Isztambulban. Az utazás előtt teljesen mosottszar állapotban voltam. Több hétig nem bírtam meggyógyulni egy arcüreg-gyulladásból, minden hétvégén suli vagy egyéb kötelezettségek... szívem szerint meg akartam volna nézni Isztambult, de még az utazás előtti napon sem éreztem magamban az erőt, hogy ez megvalósuljon. Viszont ahogy ez lenni szokott, az utazás napján hajnali fél5kor, óracsörgés előtt kipattant a szemem és máris tele voltam energiával. Már csak az volt a kérdés, hogy az útitársaim hogy állnak a városnézés kérdéséhez. Biztos, ami biztos, előzetesen csekkoltam már, hogy Törökországba nem kell vízum és hogy egy átszállással (M1A metró 6 megálló Zeytinburnu megállóig + T1 villamos 15 megálló a Sultanahmet megállóig) el lehet érni az Atatürk Reptérről a történelmi városrészt. A két fő célpontom, a Kék Mecset és a Hagia Sophia szinte karnyújtásnyi távolságra vannak egymástól, a T1 villamos pedig levisz a Boszporuszhoz, sőt a Galata hídon is átvisz a túloldalra. Érdemes Isztambul kártyát venni és azt feltölteni, amit a reptéri aluljáróban az automatáknál sikerült is megoldani.
Először utunk a reptérről a Kék Mecsethez (1609-1616), azaz Ahmed szultán mecsetjéhez vezetett. Az első kellemes meglepetés akkor ért, amikor kiderült, hogy ingyenes a belépés. Aztán kiderült, hogy valamilyen kendő szükséges a fejemre, merthogy ez egy működő mecset. Az egyetlen sál, amit vittem magammal, a feladott poggyászomban volt, de szerencsére a bejáratnál osztogattak egyszerű, kék vászonkendőket, szintén díjmentesen. Az első kellemetlen vagy inkább vicces élmény viszont az volt, amikor a bejáratnál közölték, hogy cipőket le... Kapott mindenki egy tiszta zacsit, amibe vihettük magunkkal a csukáinkat. Ezzel nem is volt gond... de azt az átható lábszagot, amit ott éreztem, azt soha, de soha nem fogom elfelejteni :D De persze ezen is túlléptünk, majd elénk tárult a csoda, a 43 méter magas kupola. A padlót vörös alapon kék mintás, süppedős szőnyeg borítja, az emberek leülnek, lefekszenek a padlóra és az egésznek olyan békés, magával ragadó hangulata volt.
Itt tennék egy kis kitérőt: voltak előítéleteim... hallja az ember a híreket, olvassa a sajtót, stb... DE egy percig sem éreztem azt sem Isztambulban, sem Ázsiában, hogy félnem kéne bármitől is. Mindenhol kedves, mosolygós, segítőkész emberekkel találkoztam. Isztambulban a metrón, a villamoson a férfiak átadják a helyüket a nőknek, a nők az idősebbeknek, segítenek egymásnak, mosolyognak. A boltokban, a bazárban senki nem jött utánunk, nem akartak ránk tukmálni semmit. Sőt Budapesttel ellentétben egy csövest vagy koldust sem láttam.
Na de térjünk vissza Kék Mecsethez. Itt viszonylag sok időt töltöttünk, mert tényleg elképesztő építészeti, művészeti alkotás és tényleg jó volt ott lenni. (Elvileg 0-24-ben nyitva áll a látogatók előtt, kivéve az imák idején.) A kíváncsiság viszont hajtott minket, így továbbálltunk a Hagia Sophia felé, amit egy park választ el a Két Mecsettől. Itt kissé megszomjaztunk és ittunk frissen facsart gránátalma levet. A pohárba 3 gránátalma levét tolták bele, fincsi volt :)
A Hagia Sophia jelenleg múzeumként üzemel, így természetesen belépővel és nyitvatartási idővel kell számolni: 09:00-19:00-ig van nyitva nyári időszakban és 40 TL a belépő ára (~2800 Ft). Épp felújítás alatt állt az épület egy része, így a közel 56 méteres kupolát nem láthattuk teljes pompájában az állványzat miatt.
Ami nekem érdekes volt az épületben, hogy a galériaszintre nem lépcsőn, hanem egy rámpán lehetett feljutni, ami fényesre koptatott mészkőből van kirakva. A hangulata viszont nekem nem adott annyit, mint a Kék Mecseté.
Amikor innen kijöttünk, a gyomrunk jelzett már, hogy rég volt a repülős reggeli, ideje valami ennivaló után nézni. Nekem becsípődött, hogy a Boszporusznál, a vizet bambulva szeretnék betolni egy gyrost vagy ilyesmit. Neki is indultunk a jónak sejtett irányba, a Topkapi Palota mellette átvágtunk a Gülhane Parkon és leértünk a partra. Elvágtattunk a Galata-hídig, ahol végre megszereztük a jól megérdemelt dürümöt :) Majd jött az ötlet, hogy kéne még inni egy Efes sört, ha már Törökországban vagyunk, meg hát baklavát is kéne kóstolni... A Galata-hídon beültünk egy étterembe, ahol sört kaptunk, de baklavát nem, így ezután a bazár felé vettük az irányt. Itt legalább ötféle baklavát kóstoltunk, a vércukorszintünk a csillagokig szökött valószínűleg, de jóóó volt :) Innen már a reptér felé vettük az irányt, ahol találkoztunk a csapat majdnem összes tagjával. De erről majd a folytatásban :)
