Ahogy korábban meséltem, korán volt a reggel vasárnap, fél3-kor keltünk, hogy megtámadjuk a Rinjani legmagasabb pontját, a 3726 m-es csúcsot és innen nézzük meg a napfelkeltét. Helyi kísérőinktől kaptunk egy-egy pohár meleg teát meg néhány szem kekszet, aztán nekivágtunk az útnak. Előző nap összefutottunk egy magyar lánnyal (az egyetlen magyar a csoporton kívül, akivel az utazás során találkoztam), aki épp a hegyről lefelé tartott már. Ő elmesélte, hogy aznap 7 embernek sikerült a csúcstámadás a brutál szeles idő miatt. Na meg azt is elmesélte, hogy alapvetően 3 szakaszra lehet bontani a csúcsig vezető utat. Az első szakasz elég nagy szívás, ~30-40 cm vastag vulkáni hamu és törmelékréteg, amiben egy lépést előre lépsz, de felet vissza is csúszol. Viszont ez még kevésbé kitett és szeles, de emelkedik rendesen. Aztán jön egy jól járható szakasz, kitettebb, szelesebb részekkel, szintén jó kis kaptatókkal. A csúcs viszont nem adja könnyen magát, és újra jön a fekete leves, azaz ~30-40 cm-es hamu és törmelékréteg, teljesen kitett részek, brutál széllel párosítva. 1,5-2 m-es járható rész, két oldalán szinte szakadékkal. A lánnyal folytatott beszélgetés után lélekben el is kezdtem készülni erre.
Amikor hajnali 3-kor elindultunk, természetesen még tök sötétben (fejlámpával), igyekeztem nem túlöltözni. Alul volt rajtam egy aláöltöző meg egy tavaszi túranadrág, felül egy technikai póló és egy hosszú ujjú aláöltöző, a hátizsákban egy polár meg egy esőkabát. A polár az első durvább szeles részen felkerült, de az esőkabátot tartogattam még az ínségesebb időkre. Az első szakaszt még viszonylag nagy csapattal tettük meg. Ennek végén is volt egy kilátópont, sokan itt maradtak. Utána nyolcan, majd hatan folytattuk tovább a küzdelmet, szinte végig ködben, vagy felhőben vagy tudom is én miben, de sűrű volt, hideg és nyirkos :)
Toltuk magunkba a Beng-Beng-et, a legkirályabb helyi csokit, kísérőink meg megszántak minket egy vízben oldódó csodaporral, amiből red bull-szerű energiaitalt kotyvasztottunk, de izibe :D Ezektől új erőre kaptunk, na meg amikor elértük a második szakaszt, akkor szinte már autópályán éreztük magunkat a süppedős hamuhoz képest. A szél és a köd viszont egyre csak durvult és kezdett világosodni, a nap viszont a tejfehér trutyi mögött rejtőzködött. Kísérőink folyamatosan vissza akartak fordítani minket, hogy nem lesz itt már igazi napfelkelte, hiába megyünk magasabbra. Aztán jött a 3. szakasz... és ismét minden egyes lépés próbára tette az akaraterőnket és az izmainkat. Az ujjaimat már nem éreztem a kezemen... aki esetleg készülne ide, annak most mondom, vigyen kesztyűt és túrabotot :) Még az első szakaszon kaptam Adritól egy botot, de még az is óriási segítség volt. Szóval a 3. szakasz felénél járhattunk, ahol a hat fős csapatunk két részre szakadt. A legkitartóbbak, Szidi, Sanyi és Attila keményen nyomták, Nórival és Adrival mi lassabbak voltunk. Aztán eljött a kritikus pont és összedugtuk a fejünket. Utazás előtt vagy 3 hétig küzdöttem az arcüreg-gyulladással és úgy indultam útnak, hogy még nem volt tökéletes a helyzet. Arra jutottam, hogy az nem éri meg, hogy küzdök, feljutok a csúcsra, aztán a következő héten, Balin és a tengerparton meg esetleg ismét lebetegszem. A lányokkal végül arra jutottunk, hogy oké, visszafordulunk. Ez egy nagy és nehéz döntés volt, mert mindhárman nagyon küzdöttünk az önbecsülésünkkel és a büszkeségünkkel. Meg akartuk csinálni, meg akartuk hódítani a csúcsot... de így jártunk. Aztán a hegyről lefelé menetben előbújt a nap és lélegzetelállító látvány tárult elénk: a Segara Anak, azaz a tó a Rinjani közepén. Egyetlenegy dolgot azonban elhibáztam aznap (a csúcs meg nem hódítása mellett), hogy a telefonomat a sátorban felejtettem félkómás állapotban, így nem tudtam fotózni sajnos.
Adrival és Nórival azért csináltunk pár elég jó képet az ő kütyüikkel, aztán visszatértünk a többiekhez a 2600 m-es táborhelyünkre. Itt 'csodás' reggeli várt minket, a bubur kacang. Első ránézésre csokis puffasztott rizs tejben. És erre is számítottam, amikor belekóstoltam a leves állagú, barna meleg cuccba... hát pfúúúj... ha jól sejtem, valami mungóbab szerűség volt, nem tudom mivel ízesítve. Nem is volt kifejezetten édes, nem is volt sós. Nem aratott senkinél sem igazán nagy sikert ez a cucc. Aztán megérkeztek a csúcsrajárók is, ők is megreggeliztek és indultunk tovább az aznapra mért túrára. Először 600 m-t le a tóhoz, jó meredek, sziklás terepen. Itt készítettünk néhány fotót és továbbálltunk a höforrásokhoz. 42-45 fokos természetes medencék a vulkán oldalában. Zseniális volt, bár ezt viszonylag kevesen tapasztaltuk meg a csoportból. Számomra teljesen érthetetlen módon még a csoport fele sem merészkedett bele ezekbe, pedig nagyon-nagyon jól esett az izmaimnak ez a meleg víz. Miután meguntuk a pancsit, gyors átöltözés, gyors ebéd és már folytattuk is vándorlást, felfelé, a következő táborhelyig. Csakhogy Rinjani istene úgy döntött, hogy próbára teszi az őt zaklatókat és egy klassz kis esőfelhőt küldött a nyakunkba. Eleinte nem volt vészes... aztán előkerültek az esőkabátok meg a hátizsákokra az esővédő huzatok. Reméltük, hogy hamar eláll majd... hát nem... a lábaim addigra már szinte remegtek a fáradtságtól. Az eső viszont bedurvult és ez olyan adrenalinlöketet adott, és puskagolyót a seggembe, hogy szinte szaladtunk felfelé a sziklákon. Be kéne várni a többieket, tanakodtunk... vártunk 5-10 percet, de nem is láttuk közeledni őket... mindenünk csurom víz volt, és állva kezdett teljesen ránk hűlni a ruha. Úgy döntöttünk, hogy vállaljuk a kockázatot és megyünk tovább. Amikor felértünk ismét a vulkán peremére, ~2600 méterre, megláttunk egy csomó sátrat. Baromira megörvendtünk ezeknek, csakhogy helyi kísérőnk közölte, hogy nem-nem, ez még nem a mi táborhelyünk... az még ~1,5 óra. Itt jegyzem meg, hogy az indonézek sem számolni nem tudnak, sem időérzékük nincs. Szóval addigra rájöttünk már, hogy az a 1,5 óra az akár 2-3 óra is lehet. Addigra már kb. hatan voltunk csak elől, majd ketten maradtunk az élen. Még éppen sötétedés előtt értük el a ~2000 m-en fekvő táborhelyünket. A sátrakat kísérőink az esőben állították fel, ami meg is látszott. Nem cövekelték ki rendesen egyiket sem és egymás hegyén hátán álltak. Nagy nehezen találtunk egy olyat, amin működött a külső és a belső cipzár és még száraz is volt. A csapat utolsó része utánunk majdnem egy órával később, sötétben érkezett. Addigra több sátor is beázott, a hálózsákok egy része is vizes lett. A hangulat pattanásig feszült volt. Másnap reggelre elállt az eső, és rádöbbentünk, hogy már egy buja esőerdőben vagyunk. Reggelinél itt is gyűltek a majmok a fákon. Majd némi tűz körüli szárítkozás, valamint szárazruhabiznisz után elindultunk lefelé, hogy elköszönjünk Senaruban a Rinjanitól.
(A fotók galériában vannak leírásokkal, kattintsátok végig,érdemes :) )
