Még nincs is egy éve, hogy az indonéziai Rinjani vulkánon túráztam, ami a napokban elég nagy port kavart, a szó szoros értelmében is.
Egy földrengés miatt több százan a hegyen rekedtek, megsérültek és néhány ember életét is vesztette. No de nem azért ragadtam billentyűzetet, hogy a hírportálok cikkeit másoljam. Azon elmélkedtem álmatlan hajnalomon, hogy milyen különös is az ember. Tudja, hogy milyen veszélyt rejt lába alatt a talaj, és mégis odamegy, hogy megcsodálja. Odamegy, mert gyönyörű, mert semmihez sem hasonlítható élmény. Sőt sokan oda is költöznek. Ott élnek generációkon keresztül, miközben a talpuk alatt tombol az őserő. Mindenki tudja, hogy mekkora veszélyt jelenthet ez, mégsem tántorít el attól, hogy a közelébe kerüljünk. Mert amilyen veszélyes, olyan jó is ott lenni. Mert csodálatosan gazdag termőföldet ad, a növényzet burjánzik, és gondoskodó karjai között jó lenni, jó élni. Az ott lakók még akkor sem akarják elhagyni otthonaikat, amikor a tudósok már bizton állítják, hogy várható valami izgalom. És hát emberek százait, ezreit vonzzák ezek a helyek a világ minden részéről, hogy megtapasztalják a természet erejét és az abban rejlő leírhatatlan szépséget. Pedig józan eszükkel többnyire tudják, hogy akár baj is lehet belőle, de mint mindennel, ezzel is úgy vagyunk, hogy ááá, ez velem biztosan nem történhet meg. És a vonzalom legyőz mindenfajta balsejtelmet.
Ahogy ezek a gondolatok jártak a fejemben, az jutott eszembe, hogy vannak vulkán típusú emberek is. Akik fantasztikus adottságokkal rendelkeznek. Ha nem is tesznek semmit, még akkor is jó csak úgy megmelegedni mellettük, a közelükben lenni. Termékenyek, gondoskodóak, a közvetlen és a tágabb környezetük is nagyon kedveli őket, mert van bennük egy megmagyarázhatatlanul vonzó rész. De valahogy hordozzák is magukban a veszélyt. Mert olyan őserő rejlik bennük is a felszín alatt, ami egyben tud elképesztően teremtő, hívogató is lenni, de egy apró repedés miatt, egy vihar során a rombolás veszélyét is magukban hordozzák. A szívünk mélyén érezhetjük ezt a veszélyt, de a vágyódás, hogy a közelükben legyünk, mégis ezerszer erősebb, mint az intő hangocskák. Aztán van úgy, hogy ezek csak szunnyadó vulkánok és nem is törnek ki, vannak olyanok, akik abszolút kontrollálatlanul bármikor képesek nap mint nap füstfelhőket eregetni, kitörni, és persze vannak azok is, akik hosszasan alszanak, aztán a legváratlanabb pillanatban pusztító rombolásba kezdnek. De ahogy a vulkánokon lakó emberek is ragaszkodnak otthonaikhoz a legfenyegetőbb jelek ellenére is, úgy ezeket az embereket is lehet nagyon tisztelni és szeretni. Lehet velük is termékenyen együttműködni, és nagyobb csodákra képesek, mint bárki más.
Ismertem, ismerek ilyen embereket. Minden velük járó veszély ellenére is szeretem és vonzódom a vulkánokhoz és a vulkán-emberekhez is. Jó néha vállalni a veszélyt és általában meg is éri, mert ezek az élmények életre szólóak :)
