Jönnek, mennek az emberek egymás életében. Van olyan, aki egy rövid kis epizód fő- vagy mellékszereplője lesz, vannak akik egy egész estés thriller vagy épp romkom szereplői és vannak akik egy sorozatban sok-sok epizódon keresztül elkísérnek vagy épp vissza-visszatérnek. De ami előbb-utóbb bekövetkezik, az a búcsú. Némelyik búcsú csak átmeneti, némely végérvényes, de mindegyik képes jó nagy űrt hagyni maga után. Az elmúlt időszak a búcsúk és elengedések időszaka nálam. Egy hete végleg elköszöntem nagymamámtól, akitől olyan szeretetet, gondoskodást és törődést kaptam kicsi gyermekkoromtól a haláláig, ami bárki számára példaértékű lehet. Soha nem fogom elfelejteni, hogy hány estén át olvasta nekem a Hókirálynőt újra és újra az Andersen kötetből, vagy amikor kezdő konyhatündérként elakadtam sütés-főzés közben, mindig kaptam a telefonos segítséget, de ugyanúgy minden örömömben és bánatomban is osztozott, meghallgatott és bölcs tanácsokkal látott el. Egyszer valami okos helyen olvastam egy idézetet: "A Jóisten nem lehet ott mindenütt, ezért megteremtette a Nagymamákat" Hát ez nagyon igaz... És mindenkit arra bíztatok, aki még megteheti, hogy ölelje, puszilja meg elő nagyszüleit, mondja el nekik, hogy mennyire szereti őket, amíg teheti... Igyekeztem én is így, ennek megfelelően viszonyulni, de azt gondolom, hogy ezt nem lehet elégszer megtenni. És sajnos ez egy végleges búcsú volt, el kell már őt engednem.
Most pedig éppen egy kényelmetlen buszon zötykölődök hazafelé közel 12 órán át és a mai nap is bővelkedett búcsúzásban. Elköszöntem új és kedves ismerősöktől és a szívem egy darabját is ott hagytam. Isten tudhatja csak, hogy ezek a búcsúk milyen fajtái voltak. A végérvényű vagy csak egy átmeneti. De akármelyik is bizonyosodik be az idő múlásával, akkor is fájó szívvel indultam útra. És a helyzet komikuma az, hogy egy olyan barát nyújtott ma este egy kis telefonos lelki támaszt, aki néhány évre eltűnt az életemből. Akkor azt hittem, hogy ez egy végleges búcsú lesz, és aztán az élet úgy hozta, hogy útjaink újra kereszteződtek.
Az indonéz út egyik legnagyobb tanulsága azonban az volt, hogy "engedj el minden szart", amit én azzal egészítettem ki, hogy "... és minden jót is!" Bármennyire is fáj... És ha ez a jó a sorsomhoz tartozik, a búcsú, az elengedés talán nem a végleges fajta lesz. Ez mind agyban már egész jól megvan, már csak az érzésnek kéne megjönnie...
/PS: Amikor a postot véglegesítettem, akkor szembesültem azzal, hogy korábban (~ 1 éve) írtam már ezzel a címmel egyet. Akkor kicsit más aspektusból, de tanulságos volt újra elolvasni. Van még mit fejlődnöm a témában: audreyfoody.blog.hu/2017/01/23/az_elengedesrol_501
