Szomorú témának tűnik, de tulajdonképpen nem az. Egyre többször jár mostanában a fejemben, és nem csak a halálra gondolva, hanem úgy általában… hétfőn angolon beszélgettünk a tanárommal. Kiderült, hogy ő is lelkes túrázó, természetszerető ember. Szóba került az, hogy mennyire szuper kint lenni a természetben és hogy mennyire fantasztikus az, hogy szinte napról napra más arcukat mutatják a tájak… ez is egyfajta elmúlás…
Azt gondolom, hogy az elmúlás az, ami által megtanulhatjuk értékelni és megélni a jelent. Amíg nem értettem meg, hogy minden mennyire múlandó és tünékeny, addig nem ment a valódi jelenlét sem. Az elmúlt hónapok eseményei, beszélgetései, találkozásai döbbentettek rá igazán a múlandóságra. Úgy érzem, hogy végre elkezdtem igazán a jelenben élni és igazán meglátni az élet szépségét, és pont a múlandóság tükrében sikerült ezt igazán felfedeznem.
Alapvetően odafigyelő, kedves embernek tartom magam. Nyilván vannak olyan pillanataim, amikor ki lehet hozni a sodromból, meg a vérmérsékletem sem éppen állóvíz. De valahogy mostanában, amióta valóban próbálok jelen lenni a jelenben, jobban oda tudok figyelni az emberekre is. Úgy érzem, egyre nagyobb szeretetet tudok adni a környezetemnek és ebből sok is jön vissza (vetés-aratás?). És itt nem csak a szűk baráti –családi körre gondolok, hanem akár kollégákra, idegenekre is. Az emberek mostanában megdöbbentően megnyílnak nekem. Elképesztő történeteket hallottam az elmúlt hetekben… nagyon jól esik, hogy megtisztelnek a bizalmukkal és őszintén érdekelnek az emberi sorsok. Egy nagyon kedves sztorit röviden el is mesélek… a héten munka ügyben beszélnem kellett az egyik vállalkozónkkal. ~60-65 éves pasi, jóravaló megbízható ember. Mindig nagyon kedves, udvarias. A számítógéphez, e-mailezéshez egyáltalán nem ért, igazán a régi kor gyermeke. A felesége az, aki segíti őt az üzleti ügyeinek az intézésben ilyen szempontból. Elmesélte, hogy 44 éve vannak együtt. Én megdicsértem, hogy ez milyen szép és megjegyeztem, hogy ha én most elkezdenék valakivel egy közös életet, már akkor sem sok esély lenne a 44 év együttélésre… mert meg sem érnénk… de így hogy nincs is olyan személy az életemben, akivel ezt elkezdhetném… Erre mondta, hogy ő mindig is úgy gondolt a férfi-női kapcsolatokra, mint a lottóra. Neki megvan az ötöse, de legtöbbször szerencse kérdése… és hogy ők úgy vannak a feleségével, hogy ha ő tévét néz és a felesége kint van a konyhában és elkezd neki mondani valamit, már tudja, hogy mi lesz a mondat vége és ez mennyire nagyszerű. Jó beszélgetés volt… pedig csak egy árajánlat kéréssel indult és ez csak egy történet a sok közül, amiket mostanában hallottam. Jó érzés odafigyelni az emberekre és meghallgatni őket. Sokat lehet tanulni mindenkitől
A szeretettel kapcsolatosan meg amit tudatosítani próbálok, hogy azt hiszem néha nem elég kimutatni a másik iránt érzett szeretetet, megbecsülést, hálát… néha ki is kell mondani ezeket a szavakat. Kimondani és kimutatni addig, amíg van rá lehetőség. 
