Ahogy közeledik az év vége, az ember elkezd számot vetni, hogy mi is történt az elmúlt hónapokban. Na meg így, hogy a napok is rövidebbek és hűvösebbek (és éppen nem tudok aludni), jó visszagondolni a nyárra, a kirándulásokra, az utazásokra. Azt hiszem, hogy talán az indonéziai úttal kezdődött, de elkezdett a világ kinyílni és idén még inkább kitárult számomra. A szumma azt mutatja, hogy januártól 9szer jártam külföldön, 8 különböző országban és 14szer repültem. Az év eleje eléggé mozgalmas volt. Erdélyben indult, aztán Barcelona, Anglia, Dél-Olaszország, Anglia, Erdély, aztán snitt. Ezeken a helyeken megtapasztaltam azt, hogy milyen érzés úgy utazni, hogy a mindenben megfelelő (úti)társ van mellettem. Fantasztikus kalandokat éltünk át, csodás helyeken jártunk. Talán majd egyszer ezekről is mesélek. Aztán jött egy hosszú nyár, de az utazhatnék őszre feléledt és eldöntöttem, hogy kell egy kis pihenés a nagy téli munkahelyi hajrá előtt és befizettem egy madeirai útra. A többiekhez képest későn. Már nem tudtam azokra a járatokra jegyet venni, amikkel ők utaztak, így nekem hosszabb átszállási időm lett volna Lisszabonban. Gondoltam, hogy akkor már jó lenne kicsit megnézni a várost is Madeira előtt. Keresgéltem, hogy melyik nap a legolcsóbb a repjegy akkortájt. Így lett 4 teljes napom a portugál fővárost megcsodálni. Foglaltam is gyorsan egy jónak tűnő hostelt a belvárosban, amiről pozitív értékeléseket olvastam (főleg a reggelire ígért frissen sült gofri nagy vödör nutellával fogott meg) és így alakult ki az első szóló utam. Bevállaltam egy 10 fős koedukált hálótermi ágyat (komfortzóna elhagyás 1), és persze az emeletre kerültem. Kicsit kolesz feeling volt, de ne szaladjunk ennyire előre. Szóval Ferihegyen felültem a wizz lisszaboni járatára. Furcsa érzés volt úgy repülőre ülni, hogy senki nem vár az érkezésnél (komfortzóna elhagyás 2) A gépen viszont egy nagyon kedves magyar hölgy lett a "padtársam". Végigbeszélgettük az utazást, kontaktot cseréltünk és máris volt egy ismerős arc az ismeretlen fővárosban. Illetve egy ismeretlen ismerős már várt rám Levi jóvoltából, aki spontán összekötött az utazás előtti héten a Lisszabonban élő Karcsi barátjával. Szóval leszálltunk a naplementében Lisszabon repterén, majd szokás szerint egy kis izgalommal kémleltem a futószalagot, hogy felbukkan-e a szép, új 65 l-es túrahátizsákom, de felbukkant hamar. Rohantam is a metróhoz, hogy mihamarabb bejussak a városba (idegen nagyvárosban tömegközlekedni egyedül: komfortzóna elhagyás 3). Alig vártam már, hogy letusoljak, egyek valamit és beessek az ágyba... aha... :D  A metróból feljőve megcsapott a kellemes, meleg, mediterrán este és az érzés, hogy jó helyet választottam. A fő utca egy kiteresedésén álló épületben alakították ki a hostelt. A kommentekben is olvastam, hogy a bejárat trükkös, egy szuvenírshoppon kell átvergődni és úgy lehet felmenni a lépcsőházba. Ahogy felértem, csupa kedves arc fogadott. A recepciós csaj egyből a kezembe nyomott egy pohár hideg vizet, aztán meg elintéztük a becsekkolást. Na és itt kell megjegyeznem, hogy az angolt bőven az egyetem után kezdtem el tanulni és elég nagy megszakításokkal és nem túl nagy lelkesedéssel nyomtam egészen addig, amíg Bíbor nem kezdett el tanítani. Akkor, az ő segítségével rájöttem, hogy nyelvet tanulni klassz dolog. Sajnos ő aztán melegebb éghajlatra költözött, de Szasza barátnőm ajánlásával nagyszerű emberek kezébe kerültem, akiknek köszönhetően már meg merek szólalni bárhol és a hétfő esti angol órákról már nehezen mondanék le. Hálás köszönet Katinak és Marknak. Nem tökéletes nyelvtannal, nem tökéletes szókinccsel beszélek ugyan, de szó szerint minden nap dolgozom azon, hogy fejlesszem a tudásom. Ez azért fontos hozzáadott infó, mert most először utaztam úgy, hogy semmi sem volt leszervezve előre (na jó egy városnéző séta Karcsival le volt beszélve az utolsó pillanatban) és tudtam, hogy mindent magamnak, angolul kell majd intéznem (komfortzóna elhagyás 4)
Na de ott tartottam, hogy megérkeztem, becsekkoltam, a recepciós csaj elmondta, hogy hol a szobám és hogy még vacsoraidő van, egy brazil srác főzött, be lehet csatlakozni. Gyorsan ledobtam a cuccaimat és már mentem is vissza a konyhába. Sajnos a power hour-t lekéstem (este 7-8 között korlátlan sör és sangria), így egy gin tonic-kal a kezemben estem be a bacalhau à bràs vacsira - tipikus portugál kaja, a Norvégiából érkező szárított tőkehalból, sült zöldségekkel és  sültkrumplival összetrutyizva. Volt halmentes változat is, az jobban bejött, de minden esetre a meleg kaja jól esett. Hamar elindult a beszélgetés a konyhában, egy német motoros nőcivel, egy new yorki orvos csajjal meg egy francia sráccal. Kellemesen elzsibbadtam a gin tonictól, a vacsitól és attól az érzéstől, hogy na most jó helyen vagyok, de a 'mom is not home, please wash your dishes' felirat mindenkit munkakedvre bírt. Gyorsan rendet raktunk magunk után, aztán tusolás után (a meglepően tiszta és jól felszerelt fürdőszobában: hajszáritó, tusfürdò, szappan, papírtörlő, sminktükör stb) visszatértem a szobámba.  Összefutottam több szobatársammal is az este során. Nagyon vegyes volt a társaság, szó szerint a világ minden részéről. A négy nap alatt volt egyiptomi, grúz,  brazil, amerikai, angol stb. szobatársam, fiúk, lányok vegyesen. Nagyon izgalmas elmény volt, de erről majd a következőkben mesélek :)
Viszont ami lényeges infó ha valakinek hostelezni támad kedve, füldugó és szemmaszk nélkül nem érdemes elindulni (nálam volt mindkettő) :P

Még nincs is egy éve, hogy az indonéziai Rinjani vulkánon túráztam, ami a napokban elég nagy port kavart, a szó szoros értelmében is. 
Egy földrengés miatt több százan a hegyen rekedtek, megsérültek és néhány ember életét is vesztette. No de nem azért ragadtam billentyűzetet, hogy a hírportálok cikkeit másoljam. Azon elmélkedtem álmatlan hajnalomon, hogy milyen különös is az ember. Tudja, hogy milyen veszélyt rejt lába alatt a talaj, és mégis odamegy, hogy megcsodálja. Odamegy, mert gyönyörű, mert semmihez sem hasonlítható élmény. Sőt sokan oda is költöznek. Ott élnek generációkon keresztül, miközben a talpuk alatt tombol az őserő. Mindenki tudja, hogy mekkora veszélyt jelenthet ez, mégsem tántorít el attól, hogy a közelébe kerüljünk. Mert amilyen veszélyes, olyan jó is ott lenni. Mert csodálatosan gazdag termőföldet ad, a növényzet burjánzik, és gondoskodó karjai között jó lenni, jó élni. Az ott lakók még akkor sem akarják elhagyni otthonaikat, amikor a tudósok már bizton állítják, hogy várható valami izgalom. És hát emberek százait, ezreit vonzzák ezek a helyek a világ minden részéről, hogy megtapasztalják a természet erejét és az abban rejlő leírhatatlan szépséget. Pedig józan eszükkel többnyire tudják, hogy akár baj is lehet belőle, de mint mindennel, ezzel is úgy vagyunk, hogy ááá, ez velem biztosan nem történhet meg. És a vonzalom legyőz mindenfajta balsejtelmet. 
Ahogy ezek a gondolatok jártak a fejemben, az jutott eszembe, hogy vannak vulkán típusú emberek is. Akik fantasztikus adottságokkal rendelkeznek. Ha nem is tesznek semmit, még akkor is jó csak úgy megmelegedni mellettük, a közelükben lenni. Termékenyek, gondoskodóak, a közvetlen és a tágabb környezetük is nagyon kedveli őket, mert van bennük egy megmagyarázhatatlanul vonzó rész. De valahogy hordozzák is magukban a veszélyt. Mert olyan őserő rejlik bennük is a felszín alatt, ami egyben tud elképesztően teremtő, hívogató is lenni, de egy apró repedés miatt, egy vihar során a rombolás veszélyét is magukban hordozzák. A szívünk mélyén érezhetjük ezt a veszélyt, de a vágyódás, hogy a közelükben legyünk, mégis ezerszer erősebb, mint az intő hangocskák. Aztán van úgy, hogy ezek csak szunnyadó vulkánok és nem is törnek ki, vannak olyanok, akik abszolút kontrollálatlanul bármikor képesek nap mint nap füstfelhőket eregetni, kitörni, és persze vannak azok is, akik hosszasan alszanak, aztán a legváratlanabb pillanatban pusztító rombolásba kezdnek. De ahogy a vulkánokon lakó emberek is ragaszkodnak otthonaikhoz a legfenyegetőbb jelek ellenére is, úgy ezeket az embereket is lehet nagyon tisztelni és szeretni. Lehet velük is termékenyen együttműködni, és nagyobb csodákra képesek, mint bárki más.
Ismertem, ismerek ilyen embereket. Minden velük járó veszély ellenére is szeretem és vonzódom a vulkánokhoz és a vulkán-emberekhez is. Jó néha vállalni a veszélyt és általában meg is éri, mert ezek az élmények életre szólóak :)

Jönnek, mennek az emberek egymás életében. Van olyan, aki egy rövid kis epizód fő- vagy mellékszereplője lesz, vannak akik egy egész estés thriller vagy épp romkom szereplői és vannak akik egy sorozatban sok-sok epizódon keresztül elkísérnek vagy épp vissza-visszatérnek. De ami előbb-utóbb bekövetkezik, az a búcsú. Némelyik búcsú csak átmeneti, némely végérvényes, de mindegyik képes jó nagy űrt hagyni maga után. Az elmúlt időszak a búcsúk és elengedések időszaka nálam. Egy hete végleg elköszöntem nagymamámtól, akitől olyan szeretetet, gondoskodást és törődést kaptam kicsi gyermekkoromtól a haláláig, ami bárki számára példaértékű lehet. Soha nem fogom elfelejteni, hogy hány estén át olvasta nekem a Hókirálynőt újra és újra az Andersen kötetből, vagy amikor kezdő konyhatündérként elakadtam sütés-főzés közben, mindig kaptam a telefonos segítséget, de ugyanúgy minden örömömben és bánatomban is osztozott, meghallgatott és bölcs tanácsokkal látott el. Egyszer valami okos helyen olvastam egy idézetet: "A Jóisten nem lehet ott mindenütt, ezért megteremtette a Nagymamákat" Hát ez nagyon igaz... És mindenkit arra bíztatok, aki még megteheti, hogy ölelje, puszilja meg elő nagyszüleit, mondja el nekik, hogy mennyire szereti őket, amíg teheti... Igyekeztem én is így, ennek megfelelően viszonyulni, de azt gondolom, hogy ezt nem lehet elégszer megtenni. És sajnos ez egy végleges búcsú volt, el kell már őt engednem. 

Most pedig éppen egy kényelmetlen buszon zötykölődök hazafelé közel 12 órán át és a mai nap is bővelkedett búcsúzásban. Elköszöntem új és kedves ismerősöktől és a szívem egy darabját is ott hagytam. Isten tudhatja csak, hogy ezek a búcsúk milyen fajtái voltak. A végérvényű vagy csak egy átmeneti. De akármelyik is bizonyosodik be az idő múlásával, akkor is fájó szívvel indultam útra. És a helyzet komikuma az, hogy egy olyan barát nyújtott ma este egy kis telefonos lelki támaszt, aki néhány évre eltűnt az életemből. Akkor azt hittem, hogy ez egy végleges búcsú lesz, és aztán az élet úgy hozta, hogy útjaink újra kereszteződtek. 

Az indonéz út egyik legnagyobb tanulsága azonban az volt, hogy "engedj el minden szart", amit én azzal egészítettem ki, hogy "... és minden jót is!" Bármennyire is fáj... És ha ez a jó a sorsomhoz tartozik, a búcsú, az elengedés talán nem a végleges fajta lesz. Ez mind agyban már egész jól megvan, már csak az érzésnek kéne megjönnie... 

/PS: Amikor a postot véglegesítettem, akkor szembesültem azzal, hogy korábban (~ 1 éve) írtam már ezzel a címmel egyet. Akkor kicsit más aspektusból, de tanulságos volt újra elolvasni. Van még mit fejlődnöm a témában: audreyfoody.blog.hu/2017/01/23/az_elengedesrol_501

Az elmúlt pár napban kaptam már a reklamációkat, hogy mikor jön már új bejegyzés, új recept. Viszont nem szeretem félbehagyni a dolgokat, amikbe belekezdek, így mielőtt visszatérnék a konyhai ihletésű írásokhoz, gyorsan elmesélem, hogy is végződött az ázsiai kaland :) Aztán ígérem, hogy hamarosan jön egy kis finomság is :)

Szóval az előző bejegyzésemben odáig jutottunk el, hogy Flores szigetén tengődtünk már két sanyarú napja. A harmadik ott töltött napunk, a vasárnap volt az egyetlen olyan nap az utazás alatt, amikor nem volt semmilyen tennivalónk, látnivalónk, csak a pihenés, strandolás, barnulás :)
A szokásos ázsiai svédasztalos reggeli után mindenki szépen lassan leszivárgott a tengerpartra vagy a medencéhez. Én az előbbit választottam, Adrival és Szidivel. A lányokkal jókat beszélgettünk, miközben a langyos víz nyaldosta a lábunkat (most így a hűvös januári estén már teljesen meseszerűnek hat, hogy ez valóban megtörtént :) ). Adrival sokat beszélgettünk arról, hogy mi is az, amivel érdemes foglalkozni az életben. Ő is normális, jó munkahelyen van, nem érzi rosszul ott magát, de valahogy nem az igazi... ott a parton beszélgetve fogalmazódott meg benne, hogy szívesen tanulna masszírozni. Mióta hazajöttünk, be is iratkozott egy suliba :) 

Az egész nap így telt el... napsütés, víz, homok, sör stb. Aztán este fogtunk egy taxit és bementünk Labuan Bajo városába, hogy a még repülőn kiszemelt seafood éttermet, a Tree Top-ot leteszteljük. Maga az étterem hangulatos volt, szép kilátás nyílt a teraszról a város kikötőjére, de a kaják nem voltak annyira nagy kaland. Én seafood crispy-t ettem, meg tintahalat osztrigaszószban. Gábor seafood tom yum levesébe is belekóstoltam, na az nem volt rossz :) A vacsi végeztével még benéztünk a helyi supermarketbe, ahol egy-egy feltételezhetően ausztrál turista nemes egyszerűséggel mezítláb flangált :) Az egész város nagyon egyszerű, földszintes vagy földszint+emeletes házikókból állt, amik különböző színekben pompáztak. Sok közülük lepukkant volt, az utca saras, de valahogy nekem mégis nagyon tetszett a hely hangulata :) Aztán fogtunk egy taxit, ami visszavitt minket a szállásunkra.

Hétfőn, október 23-án egy speedboattal keltünk útra (nem a teljes csapat), hogy felfedezzük Komodo szigetén a pink beachet valamint Padar szigetét. Említettem az egyik Rinjani-s bejegyzésben, hogy számomra három igazán meghatározó élménye volt ennek az utazásnak. Időrendben első volt a 4 napos lomboki vulkán trekking, a második ez a nap Padarral és Komodoval és a harmadik, ami titok :) 

Na de a speedboat túra... szóval a szállás kikötőjéből indultunk, mint az előző hajókirándulás alkalmával is, csak ez most egy komolyabb hajóka volt :) Először Padar szigetén kötöttünk ki, ami igazán pazar volt. A legesleggyönyörűbb tengerparti hely, ahol életemben eddig jártam. A hófehér homok, olyan meseszép kagylókkal, amiket máshol súlyos összegekért árulnak, és hát a táj... az aztán tényleg lélegzetelállító volt. Egy kis kaptatón kb. egy fél óra alatt eljutottunk a sziget egyik magaslatára, ahonnan álomszép kilátás tárult elénk... nem győztük kattogtatni a fényképezőgépeket, telefonokat :) 

A nagy melegben viszont már alig vártam, hogy leérjek a hajóhoz és csobbanjak a vízbe, így mindenkit megelőzve leszaladtam a partra és már élveztem a kellemesen langyos vizet, mire a többiek leértek :) Miután kipancsoltuk magunkat, visszakászálódtunk a hajóra és Komodo szigete felé vettük az irányt. Itt a szigethez közel horgonyoztunk le és megkaptuk a snorkel felszerelést. A hajóról csobbantunk a vízbe, ami kicsit hűvösebb volt, mint az előző helyen. Amikor viszont letettem a fejem a víz alá, olyan látvány tárult a szemem elé, amit szinte el sem hittem, hogy ilyen tényleg létezik a valóságban. Mintha a NatGeo címlapfotója lett volna. Színes korallok között színes halak rajai úszkáltak alattunk. Sárga vitorláshalak, kék halak, bohóchalak, mint a legcsodásabb sós vízi akváriumban... így úszkáltunk közöttük. Aztán kiúsztunk a partra, a rózsaszín homokra, ahol belőlem teljesen előjött a gyermeki énem, és magával ragadott a homokvár építési láz :) Még soha nem építettem homokvárat rózsaszín homokból és nem díszítettem szebbnél szebb korall darabokkal :) Szívem szerint most azonnal folytatnám :)
Ami viszont nagyon érdekes élmény volt, hogy hiába voltam a világ egyik leggyönyörűbb helyén.... épp valaki aznap eléggé megbántott, és még a legtudatosabb odafigyeléssel sem tudtam tökéletesen jól érezni magam... nem tudtam úgy átélni ezt a fantasztikus napot, hogy ha most is visszagondolok rá, ne keserédes élményként jusson eszembe. Pedig nagyon igyekeztem azt a tényezőt kiiktatni és arra koncentrálni, ami pozitív és jó, de nem sikerült 100%-ban... 
Na hát a sok csudázás után visszaindultunk a szállásunkra, ahol gyors átöltözés után ismét Labuan Bajo felé vettük az irányt, hogy egy másik seafood éttermet is felfedezzünk és eltöltsük az utolsó tengerparti esténket. Na ez az étterem már sokkal ígéretesebb volt és az ételek is elég jók voltak. Én Gábor előző napi Tom Yum levesén felbuzdulva ezt rendeltem. Olyan brutálisan erős volt viszont, hogy három gin tonic is kevésnek bizonyult kísérőként :D 
Az este még egy nagyon kellemes sörözéssel, beszélgetéssel zárult a szálláson, majd másnap rövid délelőtti strandolás után Bali felé vettük újra az irányt. De ekkor már tényleg nem nézelődni mentünk. Ez már csak egy tranzit szállás volt Denpasar kínai negyedében egy kínai szállodában. A vacsoránkat egy kínai étteremben költöttük el a szálloda mellett... nem lehet tudni, hogy az ottani ételtől vagy mástól, de többen a hazaérkezés után is kínlódtunk hányingerrel, rossz közérzettel. Vacsi után még beszélgettünk egy kicsit, aztán másnap eljött az első (és nekem a legnehezebb) búcsúk ideje. Nagyon szép élményekkel gazdagodtunk, barátságok, szerelmek szövődtek... sokunk élete változott meg azóta. 
Hazafelé Kuala Lumpuron keresztül utaztunk, de csak a reptéren tengődtünk pár órát, amit Adrival és Szidivel néhány sajttorta tesztelésével töltöttünk el :) Aztán jött a nagy repülés Isztambulig. Balázzsal itt ismét várakoztunk egy fél napot, amibe belesűrítettünk egy durva cukrászdázást, egy jó kis hajókázást a Boszporuszon meg még egy kis zabát :)
A szakácskönyv gyűjteményem bővült egy indonéz és egy török darabbal is :)
Aztán jött az igazi kultúrsokk... leszállni Ferihegyen... na akkor csapott meg a nyugati világ rohanása, sterilitása és személytelensége, amikor vártunk a poggyászokra... napokig fel sem bírtam ebből ocsúdni... a testem ugyan Budapesten volt, de mintha idegen lennék itt. A DM-ben vásárolva a sterilitás mű szagai, a körút zaja, az emberek türelmetlensége... és azt éreztem, hogy most azonnal VISSZA AKAROK MENNI :) Aztán teltek a napok...és úgy alakult, hogy azóta voltam már Londonban, az év végét pedig Erdélyben töltöttem és körvonalazódik már a következő út terve is, ami remélhetőleg mához 1 hónapra lesz :) Szóval zajlik az élet :) 

Bevallom nőiesen, az előző bejegyzéssel együtt ez is a repülőn született Londonból hazafelé. Már nem szikrázik a szemem az éhségtől (hogy egy nagyon kedves ismerősömet idézzem :)), megkaptam a baguettem :D

Szóval utolsó nap Balin nem kellett túl korán kelni, dél tájt indult a gépünk. Kényelmesen megreggeliztünk, majd a csomagokkal együtt 3-4 taxiba szálltunk. Hát itt egy nagyon-nagyon érdekes élményben volt részünk, amit azóta is emlegetünk páran: képzeljetek el egy alacsony indonéz fickót (jó sötét bőr, hosszú, fekete haj), bajusszal, kalappal a fején, amiben kakastollak vannak (a képet Bécitől loptam). Na hát ő volt Hot Chili. Hot Chili persze a 'művészneve' volt drága sofőrünknek, aki teljesen bolond ember... Sírva röhögtük végig az utat Ubudból Denpasarba, a reptérre. Hot Chilitől megtudtuk, hogy az ausztrál nőket nagyon nehéz... khmm... szóval az ausztrál nőknek nagyon nehéz a kedvükbe járniuk a férfiaknak, mert eléggé tágas adottságokkal rendelkeznek. De Chilink Hot Chilije olyan, hogy azzal minden ausztrál nő nagyon elégedett, így mindig őt hívják némi extra szolgáltatást is remélve... Na amikor a sztori idáig eljutott, jöttet a szerenádok... Mindannyiunknak énekelt egy szép nótát, improvizált, ékes angol dalszöveggel... Na itt már patakokban folytak könnyeim, de nem bánatomban és nem is meghatottságomban :D
Végül túléltük ezt a megrázó élményt is, és átrepültünk Floresre. A szállásunk nagyon ígéretesnek tűnt elsőre, egyből welcome drinkkel fogadtak minket, kapunk egy-egy narancslevet. És ekkor elindult az ereszd el a hajamat üzemmód... Előkerült egy üveg vodka... Gyorsan elfoglaltuk a szállást, majd a szokásos megbeszélés a medencénél volt, amire Gábor és Sándor bedobták a közösbe a reptéren szerzett itókáikat... Annyit mondok csak el az estéről, hogy miután a medencében kiáztattuk magunkat, megéheztünk, felmentünk az étterembe, ahol az oroszok(!) úgy találták, hogy jobb lesz nekik, ha visszavonulnak... :D A többit mindenkinek a képzeletére bízom :D
Másnap viszont extrán nehezített volt: viszonylag korán keltünk (némi macskajajjal) és indultunk hajózni. Egy nagyon mókás, régi, hálófülkés fa hajóval indultunk neki felfedezni az indonéz szigetvilágot testközelből. Az utunk első felében csak pilláztunk, ébredeztünk és gyönyörködtünk az azúrkék vízben és a néhol kopasz, néhol zöldellő lakatlan szigetecskékben. Aztán megérkeztünk a Komodói Nemzeti Parkba sárkánygyíkokat lesni. 
Az utazás előtt pár héttel az egyik bejegyzésemben írtam arról, hogy mi lennék ha... Itt azt írtam, hogy ha növény lennék, mangrove fa lennék. Akkor még nem is sejtettem, hogy testközelből is menézhetem majd ezeket a baromi érdekes és hasznos növényeket... Miután kigyönyörködtem magam a mangrove erdőben, a közepes (~3 km) hosszú túrára fizettünk be, de én nagggyon kínlódtam. Forróság volt, nem vittem elég vizet, szédültem. Érdekes volt, hogy ezek a dögök úgy beleolvadnak a környezetükbe, hogy avatatlan szem észre sem veszi őket. A túra során két guide kísért minket, akiknél egy-egy villás végű fa bot volt, hogy megvédjenek minket a 2-3 m-es gyíkok esetleges támadásától... :D Na hát nagy nehezen végigjártuk a túrát, majd vissza a hajóra. Itt már vártak minket a snorkel cuccok, én meg kívül-belül szomjaztam a vizet :) Kikötöttünk egy fehér homokos lakatlan szigetnél, ahol egy fickó kókuszt árult. Béci meghívott minket egy-egy kókuszra, amiből először kiittuk a levet, majd az árus szétkapta és megettük a húsát is. Nagyon finom, puha volt :) Aztán nézegettük kicsit még a kék, sárga, fekete stb halakat és hazafelé vettük az irányt. Ez az este egész szolid volt: medencézés, a szálláson vacsiztunk, beszélgettünk.

Végre eljutottam odáig, hogy folytassam az indonéz sztorit, de a következő Balin töltött nap eseményei előtt elújságolom még, hogy miért is maradt félbe a mesélés: színötössel befejeztem a sulit, most már hivatalosan is szakács lettem (legalább is a papírom megvan már róla ;) )
Elvileg több időm lesz már (gyakorlatilag meg szokás szerint kezdek teljesen tele lenni jobbnál jobb programokkal  na meg új kihívásokkal), és be kell fejezzem gyorsan az indonéz sztorit, hogy meséljek az újabb utamról. Épp a repülőn ülök, sajnos már hazafelé menetben Londonból... Eddig bírtam megülni seggemen… :D (Nem mintha a seggemen ültem volna bármelyik hétvégén is pár óránál többet ;) )

Na de csapjunk a lovak közé…

Szóval, amikor Lombokon már becsekkoltunk a Bali felé tartó repülőnkre, bőven volt még időnk kávézgatni. Ahogy korábban említettem, általában csapnivaló kávékat ittunk Indonéziában, kivéve a reptereken. Adrival ki is használtuk a lehetőséget és beültünk egy kávézóba, ahol elmesélte, hogy milyen ötlete támadt: Balin a 3. napi program a rafting… csakhogy Balin csomó szép templom is van, ami nem volt tervbe véve. Gondoltunk egyet…. raftingolni bárhol lehet... (na jó, nem meleg vizű vulkáni folyón, az esőerdőben… ez tény..) de Bali templomait csak Balin tudjuk megnézni. Tanakodtunk kicsit, hogy hogyan is kéne tálalni az ötletet túravezetőinknek… aztán egyszer csak megjelent Béci, és nagy lelkesedésemben nem tudtam megálljt parancsolni az amúgy is nagy számnak, így benyögtem, hogy mi inkább mennénk egyénileg templomozni a rafting helyett (hozzáteszem, ha egy fél nappal is több időnk van, nyilván a rafting is játszott volna és sajnálom nagyon, hogy kimaradt, de hát van egy szép mondás a szüzességgel kapcsolatban…. :D ) Adrival és Eszterrel megbeszéltük, hogy mindenki lehetőségekhez mérten felkészül egy-egy templomból, hogy nagyjából tudjuk is, hogy mit érdemes nézni és milyen szemmel. 

Reggel, amikor a csapat nagy része elment evezni, mi taxiba pattantunk öten, és elindultunk Bali három leghíresebb templomát felfedezni.
Utunk először a Pura Taman Ayun-hoz vezetett Mengwibe. Ez a templom 1630 környékén  épült (két egyforma évszámot nem találtam… :D) A Mengwi királyság akkori uralkodója volt az építtető és a kínai építészet elemei bukkannak fel itt-ott az épületeken. Gyönyörű park övezi, amit halastavak vesznek körbe. A templom egyébként az UNESCO Világörökségi Listáján is szerepel. Ami még érdekes volt, hogy a jegypénztár és bejárat mellett egy nagy, több nyelvű tábla hívja fel a látogatók figyelmét, hogy az épp menstruáló nőknek tilos a templom látogatása, mivel az a hindu vallásban tisztátalanságnak minősül. A hindu nők nem is vehetnek részt a szertartásokon a menzesz ideje alatt. 
Miután körbesétáltunk, megkerestük sofőrünket, és indultunk tovább a Pura Ulun Danu Bratan felé. Egy tó partján, illetve részben a tóra épült ez a templom, az 1600as években, az előzőhöz hasonlóan. Mire ideértünk, már dél körül járt az idő, a gyomrunk kezdett korogni a turisták pedig csak úgy hömpölyögtek. Az elmaradhatatlan bazársoron szereztünk hideg Nescafet, Pringlest meg néhány hűtőmágnest, majd sétáltunk egyet a templom körül. Itt már igazán forró, párás volt a levegő, jól esett volna csobbanni egyet a tóban. A sofőrünkkel megbeszéltük, hogy a 3. templom előtt elvisz minket egy tuti helyre ebédelni. Az út mentén meg is álltunk az élénkzöld rizsföldek szomszédságában, ahol egy teraszos étteremben svédasztalos ebédre neveztünk be. Na hát itt is egész jót kajáltunk, főleg egy zöldséges leves volt nagyon fincsi meg valami black rice puding, amit nem tudtam megfejteni, hogy mitől is volt fekete (nem csokitól). (Közben épp kezd durván korogni a gyomrom repülés közben... Közel egy óra késéssel indultunk, amire nem készültem fel sem lelkiekben, na meg útravalóval sem, így már reszketve várom a csirkés baguettemet, miközben minden magyar Majkával szelfizik a gépen... Tegnap Londonban koncertezett... ) Szóval benyomtuk a fincsi ebédet és már mentünk is tovább a Tanah Lot templomhoz. Nekem ez tetszett a legjobban a három helyszín közül, de ehhez nagy részben az is hozzájárult, hogy az óceánparton, azaz az óceánba helyezkedik el. Tanah Lot = föld a vízben. Apálykor többé-kevésbé száraz lábon át lehet sétálni a sziklákra, dagály idején viszont teljesen körülöleli a tenger. A legenda szerint egy hindu hittérítőt szerzetes kérte meg a helyieket, hogy ezeken a csodás sziklákon építsenek templomot a tenger istenének tiszteletére. A szerzetes fekete-fehér mérges tengeri kígyókat küldött a sziklák és a templom védelmére, melyek a mai napig a sziklák üregeiben élnek. A sztori ezen része nem kamu, a kígyók valóban ott laknak, egy fejetlen döglött példánnyal találkoztunk is (ld. fotók között). A sziklák szélén állva az óceán nyaldosta a lábunkat, hatalmas hullámok voltak. A turista áradat itt sem maradt el és azt sem említettem még, hogy nagyon trükkösen egy jó hosszú bazársoron kell átvergődnie magát az embernek a parkolótól a templomig, hátha elcsábul a bamba nép valami kínai gagyiságra. Miután itt is kicsudáztuk magunkat, elindultunk vissza Ubudba, abban reménykedve, hogy még épp be tudunk menni a Monkey Forestbe. Sajnos ez nem jött végül össze, bezárt mire odaértünk. Eszterrel és Adrival nézelődtünk, sétáltunk kicsit, aztán visszatértünk a szállásra. Este egy másik éttermet fedeztünk fel, de nem volt teljesen felhőtlen a hangulatom, így nem maradtam olyan sokáig. Viszonylag hamar visszamentem a szállásra, hogy összepakoljak a következő repülés előtt, merthogy másnap már Flores felé vettük az irányt, de erről majd legközelebb mesélek ;)

Reggel végre nem kellett túl korán kelnünk, kényelmesen meg tudtunk kávézni szobánk teraszán, kellemes zenéket hallgatva, majd a reggelit szállásunk szép kis kertjében szolgálták fel. Érdekes kombókból lehetett választani és végül töltött édesburgonyát ettem rántottával, amit nem bántam meg. Nagyon jól esett és adott energiát bőven az aznapi programhoz. Reggeli után ismét kisbuszokba szálltunk és  elindultunk megkóstolni egy igazi szarkávét :D Ellátogattunk az Oka Agriculture nevű helyre, ami egy szép teraszos kávéház? volt. Itt bemutatták, hogy hogy is néz ki a kávécserje, a kakaófa, a fahéj, a kígyógyümölcs fája stb, láttunk pár cibetmacsekot ketrecben, aztán jött egy vegyes kávé-tea kóstoló (12 féle összesen) A teák nem voltak rosszak, a kávék viszont leginkább a Nescafé 3in1-re emlékeztettek, nem igazi főzött kávék voltak szerintem. Aztán megmutatták, hogy hogy is néz ki a kávébab, miután az a drága állat megette, majd kikakkantotta, hogy néz ki tisztítás után nyersen, majd megleshettük a kávé pörkölését is hagyományos módszerrel. Utána jött a medzsik, egy tök jópofa kávéfőzővel lefőztek 17 adag Kopi Luwakot, azaz cibetkávét, amit aztán megkóstolhattunk.  Finom volt, de az igazat megvallva nem estem azért annyira hanyatt tőle. 
Miután aznapi koffeinszintem már majdnem elérte a megszokottat, elindultunk Bali egyik vulkánjára, a Baturra. Az Agung, ami utazásunk előtt 1-2 héttel elkezdett mozgolódni, és aminek 12 km-es körzetéből evakuálták a lakosokat (~100-150 000 fő!), viszonylag nyugiban volt, amíg ott voltunk, pedig néhány nagyon szurkoltunk, hogy legyen egy kis extra izgalom, ha már vulkán túrára jöttünk... na meg hátha úgy kicsit elhúzódhat a nyaralás, de az Agung önmegtartóztató volt, még csak a lábunkat sem remegtette meg :D
Szóval kisbuszokkal felmentünk a Baturra, ahol az aznapi program helyi szervezője reggelivel várt minket. Na itt a körülmények érdekesek voltak, viszont a legfinomabb banános palacsintát itt ettem. A banánra vmi barna szirupot löttyintettünk (állítólag pálmacukor szirup), aminek a tartókájára legyek ezrei csaptak le folyamatosan... na meg ránk is... a pala finomsága sem tudta végül ellensúlyozni az undoromat, ami kialakult. A mosdóról meg nem is beszélve :D
Béci jó tanáremberhez híven itt is megtartotta kisebb földrajzóráját (én meg rendetlen diákként fotóztam), majd a nagyszerű másodreggelink után ismét vissza a buszokba és végre-végre bringa. Azaz ekkor még nem ezt éreztem, merthogy reggel óta hol szakadt az eső, hol épp nem, de végig szép kis fellegek gyülekeztek. Nem voltam meggyőződve arról, hogy ez az ideális bringaidő. És hát a Batur vulkán Istene sem kegyelmezett nekünk és ő is nyakunkba küldte szorgalmasan az égi áldást. Viszont egy fokkal jobb fej volt, mint a Rinjani Istene, az eső hőmérsékletét egész kellemesre lőtte be, amit egy idő után már kifejezetten élveztem :) Az első állomásunk egy furi vallási szoborhoz vezetett, amit minden évben újra és újra elkészítenek, miután az előzőt elégették. Aztán hamarosan élénkzöld rizsteraszok között találtuk magunkat, ahol végre közelebbről is meglestem, hogy is néz ki a teljes növény. Az utunk néhol dimbes-dombos részeken vezetett, egészen alacsony forgalmú utakon, amiken baromira élveztem, hogy meg lehet engedni a bringát. (Megint rájöttem, hogy mennyire hiányzik a biciklizés az életemből. Jó lenne venni egyet, de sajnos a picike lakásomban nem tudom hová tenni, na meg a pesti forgalom nekem nem adja ezt a szabadság érzést :) ) Az utunk több kisebb településen át vezetett, amik már kicsit hangulatosabbak, autentikusabbak voltak, mint Ubud. Az utcákon felgyűlt nagy tócsákba pedig jó nagy lendülettel gurultam bele és baromira élveztem a lábamra felcsapódó langyos vizet (meg a rosszalkodást is :P ) A móka viszont sajnos hamarabb véget ért, mint gondoltam, jó lett volna még tekerni pár órát. Viszont a bringás végállomásunk egyben az ebédünk színhelye is volt, ami nagyon bejött. Egy kívülről teljesen átlagosnak tűnő indonéz családi ház udvarán tettük le a bringákat. Ahogy egyre beljebb haladtunk az udvaron, úgy tárult a szemünk elé egy helyi család mindennapi élete. Két disznó, harci kakasok fonott ketrecekben, kiscsirkék szaladgáltak a lábunk alatt szabadon stb. Aztán még egy kicsit hátrébb tereltek minket a kert végébe, ahol egy szép teraszon vártak már minket a gőzölgő finomságok. Az igazi indonéz kajákból azt hiszem itt ettük a legjobbakat. Még a legfinnyásabbak is jól belaktak :) Volt itt minden: nasi goreng (sült rizs), mie goreng (sült tészta), ayam (csirke), vmi szejtán szerű cucc, tofu, zöldségek, mogyorószósz, gyümölcsök stb. Szóval jókat ettünk, ittunk egy-egy Bintangot, gyönyörködtünk a panorámában, aztán szép lassan megindultunk a szállás felé. Az estét ismét abban az étteremben töltöttük, amit előző nap már leteszteltünk. Szamoszát meg epres-rebarbarás pitét toltam, meg hát néhány mojitot... meg néhány Bintangot... merthogy aznap is épp beestünk a happy hours-re, de most már előrelátóan rendeltünk, hogy  happy hours után se maradjunk nagyon szomjan :P Szerencsére másnap sem kellett korán kelni, így  nem óvatoskodtuk el az estét, de nem is vittük túlzásba :) Olyan csak egyszer fordult elő az utazás során, de arról majd később (spoiler :P)

(Lapozzátok végig a galériát, érdemes :) )

Lombokról délután érkeztünk Balira, Denpasarba, ahonnan taxikkal jutottunk el Ubudba, a Monkey Forest Street-en lévő szintén meseszép kis szállásunkra. A taxiban az utazásfüggésről elmélkedtem. Régebben olvastam egy cikket az utazásfüggő génről, amire rákerestem a reptéri várakozásunk alatt, itt olvashatjátok. A lényege az, hogy elvileg tudományos magyarázat is van az utazásfüggésre. Lehet, hogy ez nagy bullshit - nem értek hozzá - de tetszik a felvetés. Nekem pedig ezek a gondolatok jutottak eszembe az autóban:

"Épp Balin ülök a taxiban, Denpasarból, a reptérről Ubudba tartunk és az utazásfüggés jár folyamatosan a fejemben. Azt hiszem, ez az egyik közös vonásunk az útitársaimmal. Egy olyan belső hajtóerő, olyan mértékű kíváncsiság a nyitottsággal keveredve, ami képes 17 vadidegen emberből pár nap alatt közösséget formálni. Olyan hajtóerő, ami nem hagy nyugodni. Ülök az autóban, potyognak a könnyeim a boldogságtól ma már másodjára, hogy itt lehetek. Közben még azon jár az agyam, hogy milyen hálás vagyok a szüleimnek a neveltetésemért. Hogy szabadjára engedtek, amikor csak lehetett, de megóvtak, amikor szükséges volt. Hogy szárnyakat adtak. Hálás vagyok minden hétvégi kirándulásért és utazásért, amikből szerencsére soha nem volt hiány. 
Az utazás előtt pár nappal egy srác megkérdezte tőlem, hogy miért van mehetnékem, nem szeretek otthon lenni? De szeretek. És nem, ez nem pótcselekvés. Ez szükséglet. Olyan, mint a drog. Egyre több kell belőle. Már most azon sakkozom, hogy a jövő év hogy legyen, hová menjek, mi fér bele abba a néhány nap szabadságba és hogy milyen felesleges tárgyakat nem fogok megvenni, hogy minél több maradjon az utazásra. Hát ez van, de a mostani kalandok még folytatódnak, így visszatérek azt megélni :) "

Na hát ilyen hangulatban érkeztem meg az Istenek Szigetének egy csodálatos kis szegletébe :) Elfoglaltam a szobánkat, kipakolásztam... Az első szállás az út során, ahol egy éjszakánál többet, egyből hármat is maradtunk. Majd a csajokkal elkapott minket a shoppingolhatnék. Nyakunkba vettük a várost, boltról boltra jártunk, volt aki talált magának egy rövidnacit vagy egy ruhácskát, de alapvetően szomorú következtetést kellett levonnom... hiába hordok itthon max M-es ruhákat, az ottani nők sokkal, de sokkal kisebbek és egészen más alkatúak... hiába szerettem volna a túracuccok helyett valami kis helyes ruciban menni vacsorázni, nem jött végül össze (a spórolás jegyében nem is bántam annyira) :D A shopping után közös vacsi volt a szálláshoz közeli egyik étteremben, ahol még épp elcsíptük a happy hours-t, gyorsan ki is rendeltünk néhány mojitot. 

Na itt mesélek arról, hogy Indonézia alapvetően muzulmán ország, nem nagyon piálnak. Ahol lehet is alkoholt kapni, ott is elég borsos ára van, főleg az átlagos helyi árszínvonalhoz képest. Egy üveg Bintang sör pl. 60 000 indonéz rúpiába is belekerült, ami kb. 1000 Ft. Mondjuk nem is fél literes, mint itthon, hanem valahogy 6-7 dl között mozog. És annyira nem isznak, hogy volt olyan szállásunk, ahol kiittuk őket a teljes sörkészletükből egy este alatt (17 fős volt a csoport ugye)... Képzelhetitek, hogy milyen raktárkészlettel dolgoznak :D Szóval Indonézia nagy része muzulmán, de Balin a hinduizmus, utunk utolsó állomásán, Floresen pedig a kereszténység a jellemző. 
Ha már megszakítottam az élménybeszámolót, még azt elmesélem Baliról, hogy az éttermi és bolti árak eléggé európai színvonalúak, az utcák, a boltok és az éttermek szinte csak fehér emberekkel voltak tele (főleg Ubudban és a turista látványosságok közelében persze), és valahogy sokkal sterilebb volt, mint a többi sziget, ahol jártunk. Volt az utcánkban Ralph Lauren bolt, a szomszédos utcában Starbucks stb. Szóval nem az az igazi indonéz hangulat. De ezt is látni kell egyszer alapon jó volt, viszont nem érzem azt a leküzdhetetlen vágyat, hogy na ide még vissza kéne menni. Sokkal inkább érzek vágyat arra, hogy visszamenjek a Rinjanira és felmenjek arra a nyamvadt 3726 m-es csúcsra :D Na de térjünk vissza még a vacsihoz:

Szóval a mojitok társaságában már kellemesen oldódott a hangulat, ami amúgy sem volt túl feszült :) És végre tudtam rendelni egy jó kis seafood tálat calamarival, rákkal és hallal, sült édesburgonya és grill zöldségkörettel :D Fincsiiii volt :) Aztán vettünk egy-két fontos dolgot a szomszédos boltban (víz, sör, cigi :D ), és visszatértünk szállásunk elvarázsolt kertjébe egy csendesebb beszélgetésre, míg meg nem jöttek a később érkező útitársaink :)

A Rinjanin nem csak testben, fizikai síkon jártuk meg a mélységeket és magasságokat, hanem lelkileg is hosszú utat tettünk meg. Mindenki elhagyta a komfortzónáját. Volt aki fényévekre került tőle, volt aki csak pár méterre, de biztosan mondhatom, hogy akadt egy-két nehéz pillanat. Viszont most már több, mint egy hét távlatából, ha megkérdezik tőlem, hogy mi volt az utazás legemlékezetesebb része, a Rinjani az első három között van. Az egyikről még fogok mesélni Flores kapcsán, a harmadik titok ;) 

Szóval miután az esőerdőn keresztül leereszkedtünk Senaruba, kaptunk valami bolognaihoz hasonló tésztafélét ebédre, majd bepattantunk két kisbuszba és meg sem álltunk a földi Paradicsom küszöbéig :) 
Meseszép vendégházba érkeztünk, ahol átvettük imádott Sunny-tól az okleveleinket arról, hogy teljesítettük a trekkinget, majd gyorsan ledobáltuk cuccainkat a szobánkban, és azzal a lendülettel le is zúztunk a szállás saját tengerpartjára :) Minden egyes sejtem szomjazta már a sós tengervizet, így nagy kacagások közepette három éves kislányként rohantam a tengerbe, mint aki életében először éli át ezt :) A homok fekete volt, a pálmafák a víz fölé hajoltak, a tenger pedig szinte termálvíz melegségű :) A többiek is szépen lassan leszállingóztak a partra. Miközben ázott le rólunk a négy napos kosz, arról viccelődtünk útitársaimmal, hogy olyan ez a szitu, mintha egy valóságshow kellős közepén lennénk, és tuti, hogy valahol rejtve kamerák vesznek minket :D Teljesen szürreális élmény volt a meleg tengervíz és a trópusi hőség az előző esti esőben didergős magashegyi sátorozás után :) Miután a kosz nagy részét leáztattuk és az indonéz manikűr (olyan mint a francia, csak fekete a köröm vége a kosztól :D) is kezdett halványulni a kezeken, a gyomrunk is jelezni kezdett, hogy itt a vacsi idő. Beültünk szállásunk tengerparti éttermébe, ahol nagyon kellemes meglepetést okozott az ét- és itallap árszínvonala :) Így nem spóroltunk, fogytak a koktélok, a bitangjó Bintang sörök (kb az egyetlen sör, ami Indonéziában kapható), és toltam végre egy calamarit, jó roppanós bundában :) A vacsi végeztével kellemesen oldott hangulatban tértünk vissza szobáinkba, ahol végre kényelmes ágyakon hajthattuk álomra fejünket. Másnap korán ébredtem, gyorsan elpakoltam a cuccaimat és lementem a partra. Kiültem a kövekre, majd kifeküdtem egy két pálmafa közé kifeszített függőágyba és potyogtak a könnyeim örömömben, meghatottságomban, hogy ott lehetek. Az utazás során sok olyan pillanat volt, amikor szinte el sem hittem, hogy ez tényleg létezik, hogy tényleg én itt lehetek és mindezt átélhetem. 
Miután kipityeregtem magam, kikászálódtam a függőágyból és átsétáltam az étteremhez, hogy a tenger zúgását hallgatva megegyük a reggelinket. Reggeli után pedig jöttek már a taxik, hogy kivigyenek minket a reptérre és egy mókás kis légcsavaros géppel átrepüljünk a szomszédos Balira, az Istenek Szigetére :)

Ahogy korábban meséltem, korán volt a reggel vasárnap, fél3-kor keltünk, hogy megtámadjuk a Rinjani legmagasabb pontját, a 3726 m-es csúcsot és innen nézzük meg a napfelkeltét. Helyi kísérőinktől kaptunk egy-egy pohár meleg teát meg néhány szem kekszet, aztán nekivágtunk az útnak. Előző nap összefutottunk egy magyar lánnyal (az egyetlen magyar a csoporton kívül, akivel az utazás során találkoztam), aki épp a hegyről lefelé tartott már. Ő elmesélte, hogy aznap 7 embernek sikerült a csúcstámadás a brutál szeles idő miatt. Na meg azt is elmesélte, hogy alapvetően 3 szakaszra lehet bontani a csúcsig vezető utat. Az első szakasz elég nagy szívás, ~30-40 cm vastag vulkáni hamu és törmelékréteg, amiben egy lépést előre lépsz, de felet vissza is csúszol. Viszont ez még kevésbé kitett és szeles, de emelkedik rendesen. Aztán jön egy jól járható szakasz, kitettebb, szelesebb részekkel, szintén jó kis kaptatókkal. A csúcs viszont nem adja könnyen magát, és újra jön a fekete leves, azaz ~30-40 cm-es hamu és törmelékréteg, teljesen kitett részek, brutál széllel párosítva. 1,5-2 m-es járható rész, két oldalán szinte szakadékkal. A lánnyal folytatott beszélgetés után lélekben el is kezdtem készülni erre. 
Amikor hajnali 3-kor elindultunk, természetesen még tök sötétben (fejlámpával), igyekeztem nem túlöltözni. Alul volt rajtam egy aláöltöző meg egy tavaszi túranadrág, felül egy technikai póló és egy hosszú ujjú aláöltöző, a hátizsákban egy polár meg egy esőkabát. A polár az első durvább szeles részen felkerült, de az esőkabátot tartogattam még az ínségesebb időkre. Az első szakaszt még viszonylag nagy csapattal tettük meg. Ennek végén is volt egy kilátópont, sokan itt maradtak. Utána nyolcan, majd hatan folytattuk tovább a küzdelmet, szinte végig ködben, vagy felhőben vagy tudom is én miben, de sűrű volt, hideg és nyirkos :) 
Toltuk magunkba a Beng-Beng-et, a legkirályabb helyi csokit, kísérőink meg megszántak minket egy vízben oldódó csodaporral, amiből red bull-szerű energiaitalt kotyvasztottunk, de izibe :D Ezektől új erőre kaptunk, na meg amikor elértük a második szakaszt, akkor szinte már autópályán éreztük magunkat a süppedős hamuhoz képest. A szél és a köd viszont egyre csak durvult és kezdett világosodni, a nap viszont a tejfehér trutyi mögött rejtőzködött. Kísérőink folyamatosan vissza akartak fordítani minket, hogy nem lesz itt már igazi napfelkelte, hiába megyünk magasabbra. Aztán jött a 3. szakasz... és ismét minden egyes lépés próbára tette az akaraterőnket és az izmainkat. Az ujjaimat már nem éreztem a kezemen... aki esetleg készülne ide, annak most mondom, vigyen kesztyűt és túrabotot :) Még az első szakaszon kaptam Adritól egy botot, de még az is óriási segítség volt. Szóval a 3. szakasz felénél járhattunk, ahol a hat fős csapatunk két részre szakadt. A legkitartóbbak, Szidi, Sanyi és Attila keményen nyomták, Nórival és Adrival mi lassabbak voltunk. Aztán eljött a kritikus pont és összedugtuk a fejünket. Utazás előtt vagy 3 hétig küzdöttem az arcüreg-gyulladással és úgy indultam útnak, hogy még nem volt tökéletes a helyzet. Arra jutottam, hogy az nem éri meg, hogy küzdök, feljutok a csúcsra, aztán a következő héten, Balin és a tengerparton meg esetleg ismét lebetegszem. A lányokkal végül arra jutottunk, hogy oké, visszafordulunk. Ez egy nagy és nehéz döntés volt, mert mindhárman nagyon küzdöttünk az önbecsülésünkkel és a büszkeségünkkel. Meg akartuk csinálni, meg akartuk hódítani a csúcsot... de így jártunk. Aztán a hegyről lefelé menetben előbújt a nap és lélegzetelállító látvány tárult elénk: a Segara Anak, azaz a tó a Rinjani közepén. Egyetlenegy dolgot azonban elhibáztam aznap (a csúcs meg nem hódítása mellett), hogy a telefonomat a sátorban felejtettem félkómás állapotban, így nem tudtam fotózni sajnos. 
Adrival és Nórival azért csináltunk pár elég jó képet az ő kütyüikkel, aztán visszatértünk a többiekhez a 2600 m-es táborhelyünkre. Itt 'csodás' reggeli várt minket, a bubur kacang. Első ránézésre csokis puffasztott rizs tejben. És erre is számítottam, amikor belekóstoltam a leves állagú, barna meleg cuccba... hát pfúúúj... ha jól sejtem, valami mungóbab szerűség volt, nem tudom mivel ízesítve. Nem is volt kifejezetten édes, nem is volt sós. Nem aratott senkinél sem igazán nagy sikert ez a cucc. Aztán megérkeztek a csúcsrajárók is, ők is megreggeliztek és indultunk tovább az aznapra mért túrára. Először 600 m-t le a tóhoz, jó meredek, sziklás terepen. Itt készítettünk néhány fotót és továbbálltunk a höforrásokhoz. 42-45 fokos természetes medencék a vulkán oldalában. Zseniális volt, bár ezt viszonylag kevesen tapasztaltuk meg a csoportból. Számomra teljesen érthetetlen módon még a csoport fele sem merészkedett bele ezekbe, pedig nagyon-nagyon jól esett az izmaimnak ez a meleg víz. Miután meguntuk a pancsit, gyors átöltözés, gyors ebéd és már folytattuk is vándorlást, felfelé, a következő táborhelyig. Csakhogy Rinjani istene úgy döntött, hogy próbára teszi az őt zaklatókat és egy klassz kis esőfelhőt küldött a nyakunkba. Eleinte nem volt vészes... aztán előkerültek az esőkabátok meg a hátizsákokra az esővédő huzatok. Reméltük, hogy hamar eláll majd... hát nem... a lábaim addigra már szinte remegtek a fáradtságtól. Az eső viszont bedurvult és ez olyan adrenalinlöketet adott, és puskagolyót a seggembe, hogy szinte szaladtunk felfelé a sziklákon.  Be kéne várni a többieket, tanakodtunk... vártunk 5-10 percet, de nem is láttuk közeledni őket... mindenünk csurom víz volt, és állva kezdett teljesen ránk hűlni a ruha. Úgy döntöttünk, hogy vállaljuk a kockázatot és megyünk tovább. Amikor felértünk ismét a vulkán peremére, ~2600 méterre, megláttunk egy csomó sátrat. Baromira megörvendtünk ezeknek, csakhogy helyi kísérőnk közölte, hogy nem-nem, ez még nem a mi táborhelyünk... az még ~1,5 óra. Itt jegyzem meg, hogy az indonézek sem számolni nem tudnak, sem időérzékük nincs. Szóval addigra rájöttünk már, hogy az a 1,5 óra az akár 2-3 óra is lehet. Addigra már kb. hatan voltunk csak elől, majd ketten maradtunk az élen. Még éppen sötétedés előtt értük el a ~2000 m-en fekvő táborhelyünket. A sátrakat kísérőink az esőben állították fel, ami meg is látszott. Nem cövekelték ki rendesen egyiket sem és egymás hegyén hátán álltak. Nagy nehezen találtunk egy olyat, amin működött a külső és a belső cipzár és még száraz is volt. A csapat utolsó része utánunk majdnem egy órával később, sötétben érkezett. Addigra több sátor is beázott, a hálózsákok egy része is vizes lett. A hangulat pattanásig feszült volt. Másnap reggelre elállt az eső, és rádöbbentünk, hogy már egy buja esőerdőben vagyunk. Reggelinél itt is gyűltek a majmok a fákon. Majd némi tűz körüli szárítkozás, valamint szárazruhabiznisz után elindultunk lefelé, hogy elköszönjünk Senaruban a Rinjanitól.

(A fotók galériában vannak leírásokkal, kattintsátok végig,érdemes :) )