Surabaya-ban az egyéjszakás szállásunkon nagyon klassz svédasztalos reggelit kaptunk, de már istenigazából ázsiait. Tele főtt kajákkal, amiket kb. ebédre, vacsira enne az ember leánya. De hát ki tudja mikor és mit tudunk enni legközelebb alapon jól belaktam némi sült rizsből (nasi goreng; nasi= rizs, goreng=sült), zöldségekből, gyümölcsökből stb. Utána még egy gyors (és csapnivaló) kávé és megindultunk a reptérre, hogy délután már megközelíthessük a Rinjanit, Lombok csodaszép vulkánját. 
A reptéren Sunny (a helyi túraszervező) és csapata fogadott minket Rinjani feliratú kézi szövésű sálakkal és az ebédünkkel kis dobozkákban. Két kisbusszal indultunk el a túra kiindulási pontjára, de menet közben az egyik megadta magát hegymenetben... gyönyörű helyen álltunk meg: banánpálmák, teraszos tájak, igazi trópusi hangulat... és egyszer csak Balázs megszólal, hogy ott egy majom... na ne szívassál már... gondoltam magam...  Aztán tényleg... és egyre több bújt elő a fák közül és gyorsan rámozdultak az ebédmaradékunkra :) A lerobbant kisbusz utasai végül egy klassz platós teherautón utaztak tovább a kiindulási pontig, ahol elbúcsúztunk a később nevezetessé vált "nagytáskáinktól" és gyalogszerrel folytattuk utunkat. Gyönyörű tájakon jutottunk el 1156 méterről 1800 méterre, és ahogy egyre magasabbra értünk, úgy változott a növényzet és erősen esett a hőmérséklet is. Beesteledett mire az első táborhelyünkre értünk, ahol már felállítva vártak minket a sátraink. Csak egy bökkenő volt... azok a bizonyos "nagytáskák" nem érkeztek meg... volt némi félreértés túravezetőink és Sunny között. Ennek következtében táskáinkat a túra végpontjába vitték el. A guide-októl kaptunk néhány gyertyát, hogy azok mellett melegedjünk... Jó vicc...  :D Szerencsére volt a csapatban egy-két talpraesett srác, akik nekiálltak tüzet csiholni, hogy legalább kicsit átmelegedhessünk... mert nem kicsit fáztunk már ekkorra... a tömény piákat felszippantottuk a korábbi estéken, így egy-egy pohár csapnivaló meleg tea és az aprócska tűz mellett próbáltuk felolvasztani/megszárítani magunkat... a táskák felett érzett gyászunk viszont hamar átcsapott mókázásba, dalköltésekbe Sunnyról, feloldva ezzel a kialakult feszültebb helyzetet. Béciék hosszas telefonálgatás után pedig leszervezték, hogy reggelre felkerüljön a hegyre mindannyiunk bűvös, kincseket rejtő "nagytáskája" és átcsoportosíthassuk a túra hátralévő napjaira szükséges cuccainkat kicsi táskáinkba. A tűz mellől aztán ezzel az örömhírrel gyorsan takarodót fújtunk. Reggel megdöbbenve tapasztaltuk, hogy hol is feküdtünk le aludni. Akkor esett le, hogy mennyire is népszerű túrázó hely ez a Rinjani... kiálltunk egy gyönyörű sziklaszirtre melegedni, ami alatt szemétfolyó terült el... PET palackok, nedves törlőkendők hegye, meg mindenféle egyéb kommunális hulladéktenger... nagyon szomorú volt ezt látni egy ennyire csodálatos hegyen... beszélgettünk is útitársaimmal, hogy meg kéne szervezni egy szemétgyűjtő akciót a hegyre... meg kihelyezni/kiépíteni valamiféle potyi wc blokkokat vagy valamit tenni, mert ez így siralmas... 
Na aztán megkaptuk az első hegyi reggelinket: friss gyümölcsök (ananász, kígyó stb) meg banános palacsinta... és ahogy elkezdett terjedni a levegőben az étel illata, úgy kezdtek gyűlni körénk a majmócák. Először nagyon mókás és különleges volt, hogy szabadon kószálnak körülöttünk... aztán egyszer-egyszer csúnyán összebalhéztak a jobb falatokért, meg féltettük is a cuccainkat, nehogy lenyúljanak valamit a szemtelen kis dögök :)
Reggeli közben megérkeztek a "nagytáskáink" és nekiálltunk átgondolni, hogy mire is lesz szükségünk az elkövetkező napokban. A pakolászás után pedig nyakunkba vettük az aznapra mért utat. A terep nem volt nehéz, a szintemelkedés viszont emberes... 1800 méterről emelkedtünk 2636 méterig néhány km alatt, amit nagyon élveztem :) Gyönyörű táj, jó társaság, tökéletes túrázós körülmények :) Hamar elrepült az idő és már fel is értünk a következő táborhelyünkre, a kráter peremére. Elképesztő mennyiségű sátor gyűlt össze estére, mindenféle nációjú emberekkel... a sok ember viszont még több szemetet eredményezett, és az előző táborhelyünkhöz képest ez még durvább volt. A sátraink viszont már a vulkán belseje felé néztek, és amikor kicsit kisütött a nap és elűzte a felhőket, akkor felsejlett a kráter közepén meghúzódó smaragdzöld tó, a Segara. Mivel 6-kor már sötétedett (egyenlítőhöz közel lévén), hamar nyugovóra tértünk... na meg másnap durva nap várt ránk, hajnali fél3-as ébresztővel... de erről majd holnap mesélek... (ismét cliffhanger... Dóri barátnőm örömére :) )

Az egyenlítőn átrepülve érkeztünk meg Surabaya-ba, Jávára, a reptérről pedig taxikkal folytattuk az utunkat Malangba. Itt elfoglaltuk a szállásunkat egy nagyon hangulatos, szép vendégházban, majd a nyakunkba vettük a várost, hogy valami ennivalót szerezzünk. Végül egy ígéretesnek tűnő helyre, a Mie Cobek nevű büfébe tértünk be és nem is csalódtunk. A mie indonézül tésztát jelent, így csak tésztaételek voltak itt, de ekkor még kifejezetten jól esett ez is. Nagy reményeket fűztem a helyi ételekhez, de hamar kiderült, hogy azért nem kell csúcsgasztronómiára számítani, viszont éhen nem maradtunk egyszer sem. Kaja után felfedeztük a helyi szupermarketet, ahol szemünk, szánk tátva maradt. Gyönyörű zöldségek, gyümölcsök, seafood és mindenből fantasztikus kínálat. Végig szerettem volna kóstolni minden helyi gyümölcsöt, így estére vettem is kígyó- és sárkánygyümölcsöt :) Na meg bevásároltunk egy kis sört meeeg... én nem dohányzom... de tényleg nem... de az a szegfűszeges cigi - a Djarum -  az nagyon király :) Így két hétig dohányoztam... nem keveset :D Szóval vettünk Djarumot is bőven, kiültünk a teraszra és folytattuk az ismerkedést a még mindig nem teljes csapattal. A többiek hoztak friss ananászt, papaját, én megpucoltam a kígyót meg a sárkányt, felpattintottunk néhány sört, aztán bezuhantunk az ágyba. A jetlag viszont még mindig dolgozott, így hajnali 3-kor ismét kipattant a szemem... szerencsére ezzel nem voltam egyedül, így Magdival neki is ültünk kávézni, hogy ha már ez van, legalább jól induljon a nap :D

Reggel csatlakozott hozzánk még két srác Londonból, így már a teljes csapattal indultunk el felfedezni az első vulkánunkat.
Út közben Kristóf, az egyik útitársam merész dolgot tett... vett egy adag puffasztott csirkelábat... amikor elindultam otthonról, megfogadtam, hogy minden kaját ki fogok próbálni, a legbizarrabbakat is :D Nyilván nem utasítottam vissza ezt sem... hát de na... sok mindent visszasírok az Ázsiában töltött 2,5 hétből így egy hideg pesti estén, de ezt épp nem :) Na meg Ernő is bepróbálkozott egy helyi különlegességgel... hal chips... a szálkák is ropogtak a fogam alatt... na ez sem lett kedvenc, maradtam a Pringles-nél inkább :D 
Szóval dzsipekkel kirándultunk lélegzetelállító tájakon át az első kilátópontunkig, ahol meglestük egyenlőre még távolról a Bromo és a Semeru vulkánokat. Az utóbbi épp pöffentett egy kis füstöt is a tiszteletünkre :) Aztán visszapattantunk a dzsipekbe és közelebb merészkedtünk Bromo őnagyságához, aki brummogva köszöntött minket :) A kráter peremére egy lépcsősoron át jutottunk el, ahol már szinte alig hallottuk egymást a vulkán morgolódásától... kaptunk egy kis ízelítőt a természet erejéből... :) A vulkánok után még ellátogattunk egy csodaszép vízeséshez egy esőerdő közepén, ahol "G-dúrban zúgták a fákon a kabócák, hogy láss csodát, láss ezer csodát"... de ez is csak egy rapidrandi lett, mert már várt minket a malangi vasútállomás, ahonnan meglepően kulturált vonattal (és némi whisky mámorban úszva :P) zúztunk vissza Surabayába, szintén egy egyéjszakás szállásra, hogy másnap Lombok felé vegyük az irányt. 

Egy-két érdekesség még:

1: Jáván brutál a népsűrűség, és szinte mindenki robogóval közlekedik. A budapesti péntek délutáni csúcsforgalom lófing ahhoz képest... viszont az emberek viszonylag türelmesen bírják ezt... nem nyomták agyba-főbe a dudát, nem káromkodnak... Pl. a malangi szállással szemben volt a szupermarket, ahová csak a helyiek segítségével tudtunk átjutni, akik leállították nekünk a forgalmat... és ehhez mosolyogtak :D 

2: Vidéken a robogók tankolására nagyon mókás "benzinkutakat" hoztak létre: kb. mint egy csirkeketrec, kis lakattal. Ebben sorakoznak 1-1,5 literes üveg palackok, bennük a különböző színű/típusú üzemanyagokkal... 

3: Mielőtt útnak indultam, igyekeztem néhány dolgot megtudni Indonéziáról. Olvastam néhány blogbejegyzést, beleolvastam útikönyvekbe stb... az egyik bloggernél találtam egy írást az indonéz vécékről. Szóval aki járt már a balkánon, annak ismerős lehet a guggolós megoldás. A kulturáltabb helyeken az angol vécéhez hasonlóan ezt le lehet öblíteni egy gomb segítségével. Csakhogy vidéken még gomb sincs... van egy beton teknő a guggolós fajansz mellett, amibe valamilyen kétes eredetű víz csordogál... ebbe lazán belehajítanak egy nyeles műanyag vödröt, amivel merhetsz elegendő vizet a cucc leöblítéséhez... Az illető blogger arról is beszámolt, hogy az indonézek bele is mossák alsó fertályukat dolguk végeztével ezekbe a beton vályúkba... na amikor a Bromora mentünk fel, akkor találkoztam először ezzel a megoldással... de hát a szükség nagy úr, na meg alapvetően nem tartom magam nagyon finnyásnak... de amikor hozzányúltam ehhez a műanyag vödörhöz... hát na... utána egyből borítottam a kézfertőtlenítő zselét a kezemre :D Itt viszont azt is megjegyezném, hogy a legtöbb kézfertőtlenítő az első 2-3 napban fogyott... aztán szépen lassan kezdtem elengedni higiéniát is... főleg a 4 napos lomboki vulkán trekkingen... de erről majd később :P 

Ahogy az előző bejegyzésben olvashattátok, az isztambuli reptéren találkoztunk össze a csapat nagy részével. A teljes létszámunk 17 fő volt a két túravezetőnkkel: Bécivel és Balázzsal.
Szóval Isztambul, reptér. Kb. este 7-re értünk vissza a rapid városnézésből ide, a repülőnk pedig éjfél körül indult tovább Kuala Lumpur felé. Jött néhány óra reptéri csövezés. Alapvetően nem szeretek várakozni, de valahogy ez a reptéri hangulat minden alkalommal magával ragadott. Olyan sokféle ember a világ minden tájáról... várakozás közben elengedve azokat a gátlásokat, hogy földre nem ülünk/fekszünk stb. Oké, fárasztó dolog utazni, de valahogy olyan varázsa volt számomra az elsőtől az utolsó pillanatig, hogy az semmivel sem összemérhető :)
Aztán eljött a beszállás ideje, rövid bemutatkozás az útitársak között. A Turkish Airlines egy Boeing777-esével szeltük át Ázsiát. Brutálsok vacsorát kaptunk hajnali kettő magasságában, épp mire jól elaludtam volna. Biztos, ami biztos betoltam egy whiskyt, hogy vacsi után jobban menjen a szunya :) Épphogy belemerültem volna az alvásba, már jött is szinte a reggeli, amit ugyancsak nem spóroltak le :) Jóllakott napközisként, reggeli után délután öt körül értünk Kuala Lumpurba :D Hát igen, itt kezdett a biológiai órám teljesen felborulni :D A reptéren Béciék szereztek két kisbuszt, amikkel elindultunk a maláj tranzitszállásunkra, valahol Kuala Lumpur mellé. Az első sokk akkor ért, amikor kiértem a reptér épületéből és beleszippantottam az ottani levegőbe... brutál páratartalom és ~35 fok meleg. Az utunk pálmaültetvények és esőerdők között vezetett. Az út mellett asztalokról ananászt, sárkánygyümölcsöt és egyéb ismeretlen gyümölcsöket árultak helyiek. Aztán már azt hittük, hogy elérkeztünk az úticélhoz, amikor a két sofőrünk bekanyarodott egy viszonylag lepukkant helyre. Egy lottózónak vélhető hely előtt álltunk meg. Sofőrjeink nem zavartatva magukat valószínűleg beszerezték a szükséges dohányárut meg megjátszották a nyerőnek remélt számaikat, amíg mi a kisbuszban várakoztunk :D De ezzel sem volt semmi gond, beszélgettünk, ismerkedtünk addig is, nem rohantunk már sehová :)
Aztán végre megérkezünk ~1,5 nap utazás után az első szálláshelyre, ami tényleg egy tranzitszállás volt. ~12m2-es, ablak nélküli szoba, de legalább klíma volt és tényleg csak aludtunk egy gyorsat. Az este a csapattal kimentünk még egy kis sört és kaját felkutatni, de én a reptéren elhibáztam és betoltam egy Pringles-t, így maradt csak a sör :D A többiek megették első rizses kajájukat, akkor még nem tartva a rizstúltengéstől (spoiler :D) . A sört a szállás teraszán ittuk meg, egy 3 dl-estől én már jól is éreztem magam, mentünk is aludni. Bezuhantam az ágyba... na de hajnali 3-kor kipattant a szemem és indult a nap. A buszunk persze csak reggel 6-kor indult vissza a reptérre, a reggeli is csak fél6-kor kezdődött... kényelmesen letusoltam, összepakoltam... bár nem is nagyon pakoltam szét... Szóval csak ment mennyezet-kamillázás, dolgozott a jetlag :) Aztán az első ázsiai reggelinél konstatáltam, hogy Távol-Keleten nem igazán érzik a péksütemény, felvágott és egyéb kontinentális reggeli kérdést, de hát csak magamba erőltettem ezt-azt, majd elindultunk a reptérre, hogy elcsípjük az Air Asia járatát Jávára. Na de folyt. köv. később ;) 

 Azt gondoltam, hogy amikor hazaérek Indonéziából, csak úgy dőlni fog belőlem a szó, és nem bírok majd megálljt parancsolni az ujjaimnak. Sőt, azt gondoltam, hogy már az utazás alatt is így lesz. Erre készülve vittem magammal egy szép füzetet, hogy amikor majd épp nem ér annyi új impulzus, akkor majd szépen jegyzetelem, hogy mikor mi történik. Az első néhány napban így is történt. Aztán elindultunk a négy napos vulkán trekkingre Lombokon, ahol a magunkkal vihető kis hátizsákban fontosabbnak tűnt a polár pulcsi és a fejlámpa, mint a füzet. Aztán Balin írtam még néhány mondatot, de ennyi. Annyi élmény, annyi klassz dolog történt velem, hogy minden pillanatát teljes szívvel meg akartam élni, így az írás elmaradt. Most pedig... most pedig amellett, hogy már gőzerővel tanulnom kellene a vészesen közelgő vizsgáimra, azon kapom magam, hogy lélekben még mindig a szigetvilágot járom, újra és újra végigfutnak a kisfilmek bennem, huszadjára is végignézem a fotóimat és elszorul a torkom. Egy részről kimondhatatlan hálát érzek, hogy átélhettem mindezt, másrészről meg kb. bármelyik pillanatban indulnék vissza vagy bárhová, csak utazni, csak menni, csak menni..

Ja és azt még a folytatás előtt meg kell említenem, hogy hálás köszönet a Békatutajnak a szervezésért és  túravezetőinknek, Bécinek és Balázsnak a türelmükért, rugalmasságukért és figyelmességükért (remélem olvassátok ezeket a sorokat :) )

Na de nézzük, hogy is kezdődött az út:
Ferihegyen találkoztam hétfőn reggel Balázzsal, valamint Magdival és Nórával, két útitársunkkal. Így négyen indultunk a korábbi géppel, amivel 12 órás várakozási időnk volt Isztambulban. Az utazás előtt teljesen mosottszar állapotban voltam. Több hétig nem bírtam meggyógyulni egy arcüreg-gyulladásból, minden hétvégén suli vagy egyéb kötelezettségek... szívem szerint meg akartam volna nézni Isztambult, de még az utazás előtti napon sem éreztem magamban az erőt, hogy ez megvalósuljon. Viszont ahogy ez lenni szokott, az utazás napján hajnali fél5kor, óracsörgés előtt kipattant a szemem és máris tele voltam energiával. Már csak az volt a kérdés, hogy az útitársaim hogy állnak a városnézés kérdéséhez. Biztos, ami biztos, előzetesen csekkoltam már, hogy Törökországba nem kell vízum és hogy egy átszállással (M1A metró 6 megálló Zeytinburnu megállóig + T1 villamos 15 megálló a Sultanahmet megállóig) el lehet érni az Atatürk Reptérről a történelmi városrészt. A két fő célpontom, a Kék Mecset és a Hagia Sophia szinte karnyújtásnyi távolságra vannak egymástól, a T1 villamos pedig levisz a Boszporuszhoz, sőt a Galata hídon is átvisz a túloldalra. Érdemes Isztambul kártyát venni és azt feltölteni, amit a reptéri aluljáróban az automatáknál sikerült is megoldani. 
Először utunk a reptérről a Kék Mecsethez (1609-1616), azaz Ahmed szultán mecsetjéhez vezetett. Az első kellemes meglepetés akkor ért, amikor kiderült, hogy ingyenes a belépés. Aztán kiderült, hogy valamilyen kendő szükséges a fejemre, merthogy ez egy működő mecset. Az egyetlen sál, amit vittem magammal, a feladott poggyászomban volt, de szerencsére a bejáratnál osztogattak egyszerű, kék vászonkendőket, szintén díjmentesen. Az első kellemetlen vagy inkább vicces élmény viszont az volt, amikor a bejáratnál közölték, hogy cipőket le... Kapott mindenki egy tiszta zacsit, amibe vihettük magunkkal a csukáinkat. Ezzel nem is volt gond... de azt az átható lábszagot, amit ott éreztem, azt soha, de soha nem fogom elfelejteni :D De persze ezen is túlléptünk, majd elénk tárult a csoda, a 43 méter magas kupola. A padlót vörös alapon kék mintás, süppedős szőnyeg borítja, az emberek leülnek, lefekszenek a padlóra és az egésznek olyan békés, magával ragadó hangulata volt.

Itt tennék egy kis kitérőt: voltak előítéleteim... hallja az ember a híreket, olvassa a sajtót, stb... DE egy percig sem éreztem azt sem Isztambulban, sem Ázsiában, hogy félnem kéne bármitől is. Mindenhol kedves, mosolygós, segítőkész emberekkel találkoztam. Isztambulban a metrón, a villamoson a férfiak átadják a helyüket a nőknek, a nők az idősebbeknek, segítenek egymásnak, mosolyognak. A boltokban, a bazárban senki nem jött utánunk, nem akartak ránk tukmálni semmit. Sőt Budapesttel ellentétben egy csövest vagy koldust sem láttam. 

Na de térjünk vissza Kék Mecsethez. Itt viszonylag sok időt töltöttünk, mert tényleg elképesztő építészeti, művészeti alkotás és tényleg jó volt ott lenni. (Elvileg 0-24-ben nyitva áll a látogatók előtt, kivéve az imák idején.) A kíváncsiság viszont hajtott minket, így továbbálltunk a Hagia Sophia felé, amit egy park választ el a Két Mecsettől. Itt kissé megszomjaztunk és ittunk frissen facsart gránátalma levet. A pohárba 3 gránátalma levét tolták bele, fincsi volt :)
A Hagia Sophia jelenleg múzeumként üzemel, így természetesen belépővel és nyitvatartási idővel kell számolni: 09:00-19:00-ig van nyitva nyári időszakban és 40 TL a belépő ára (~2800 Ft). Épp felújítás alatt állt az épület egy része, így a közel 56 méteres kupolát nem láthattuk teljes pompájában az állványzat miatt. 
Ami nekem érdekes volt az épületben, hogy a galériaszintre nem lépcsőn, hanem egy rámpán lehetett feljutni, ami fényesre koptatott mészkőből van kirakva. A hangulata viszont nekem nem adott annyit, mint a Kék Mecseté. 
Amikor innen kijöttünk, a gyomrunk jelzett már, hogy rég volt a repülős reggeli, ideje valami ennivaló után nézni. Nekem becsípődött, hogy a Boszporusznál, a vizet bambulva szeretnék betolni egy gyrost vagy ilyesmit. Neki is indultunk a jónak sejtett irányba, a Topkapi Palota mellette átvágtunk a Gülhane Parkon és leértünk a partra. Elvágtattunk a Galata-hídig, ahol végre megszereztük a jól megérdemelt dürümöt :) Majd jött az ötlet, hogy kéne még inni egy Efes sört, ha már Törökországban vagyunk, meg hát baklavát is kéne kóstolni... A Galata-hídon beültünk egy étterembe, ahol sört kaptunk, de baklavát nem, így ezután a bazár felé vettük az irányt. Itt legalább ötféle baklavát kóstoltunk, a vércukorszintünk a csillagokig szökött valószínűleg, de jóóó volt :) Innen már a reptér felé vettük az irányt, ahol találkoztunk a csapat majdnem összes tagjával. De erről majd a folytatásban :)

Szombaton gyönyörűen sütött a nap, kellemes langyos őszi idő volt, én meg otthon b.sztam a rezet... részben a még mindig nem tökéletesen kikúrált megfázásom, részben meg tanulás (azaz tanulni próbálkozás) miatt. Nagyon-nagyon mehetnékem volt, de most már ki kell bekkelnem az elkövetkező hetet, aztán jön a nagy utazás a világ túlvégére :) 
Na de valamit enni is kellett a szobafogság alatt. Gondoltam, ha már nem tudom élvezni az ősz színeit, illatait a természetben, akkor legalább a konyhában legyen őszi hangulat. Rég főztem már igazán jó tésztát is, maradt dió még a múlt heti diópudingból meg egy tejszín is. Aztán szépen lassan kezdett kialakulni a koncepció... adott a dió, a tejszín, a tészta... a dióhoz jól passzol a sajt... mondjuk valamilyen kék penészes... kéne valami húsféle... bacon... neeem, az túl zsíros lesz ebbe, legyen inkább szárított sonka, mondjuk fekete erdei. Valami édes is jó lenne hozzá, egy kis vilmoskörte... Szóval ezen a vonalon elindulva született a szombati ebéd. 
Ahogy az előbb említettem, egy hét múlva hétfőn elutazom 2,5 hétre egy kalandtúrára. Jó eséllyel internet nem túl sok helyen lesz, így ezalatt felfüggesztem a blogolást. Az 'íráskényszeremet' egy útinaplóban fogom levezetni, és ha hazatértem, jön majd az élménybeszámoló :) Várhatóan őrült nagy kaland lesz :)
Na de térjünk vissza az őszi tésztához:

Ősz ízei tészta
Hozzávalók:
5 dkg durvára tört dió
5 dkg durvára tört mandula
3 dl tejszín
20 dkg kék penészes sajt
1 körte
10 dkg fekete erdei sonka
1 tk vaj
1 kisebb ág rozmaring
1 tojás sárgája
Barilla Farfalle tészta

A durvára vágott diót és mandulát száraz serpenyőben lepirítottam, majd dobtam rá egy kanál vajat. Ekkor adtam hozzá a felkockázott sonkát és a felaprított rozmaringot, amivel tovább pirítottam a cuccot. Amikor lepirult a sonka, felöntöttem a tejszínnel, hozzáadtam a felkockázott sajtot és körtét. Addig forraltam a cuccot, amíg a sajt felolvadt benne és a körte picit átpárolódott. A végén, amikor már lekapcsoltam a lángot alatta, hozzákevertem egy tojás sárgáját. 
Közben jó sós vízben kifőztem a tésztát és hozzádobtam a szószhoz. Só nem kellett bele egy csipet sem, mivel a sajt és a sonka kellőképpen sós volt. 

Néha bekattan, hogy jó lenne jobban írni, fejlődni ebben is. Miss Kósza Tollával konzultálva találtam egy-két kreatív írás gyakorlatot, amiből az első kettő annyira megtetszett, hogy gondoltam megosztom veletek :) Ha van kedvetek, gondolkodjatok el rajta Ti is, hogy mik lennétek ha... de ne zsigerből a kedvenc dolgaitokra gondoljatok. 

Ha állat lennék, sirály lennék. Vitorláznék a sós ardriai levegőben, a friss halakat a csőrömmel kikapnám a hullámzó tengerből, a kikötők lámpaoszlopain sütkéreznék a napsütésben, este pedig figyelném a promenádon sétálókat.

Ha növény lennék, mangrove lennék. A gyökereim között időközönként a kristálytiszta tenger sós vize hullámzana, színes halak úszkálnának.

Ha gyümölcs lennék, illatos vöröses sárgás színű mangó lennék. Kézbe simuló szív formám lédús húst rejtene.

Ha étel lennék, egy francia quiche lennék. Kívül és alul ropogós aranybarna tésztával, belül lágy, fűszeres, hagymás töltelékkel.

Ha fűszer lennék, csillagánizs lennék. A szabályos csillag formájú aranybarna durva héjamon belül fényes, gyöngyszerű magokat rejtenék, és a keleti piacok illatát idézném az emberek emlékezetébe.

Ha gép lennék, egy hifi lennék és a legszebb zenéket játszanám az emberek örömére. Mosolyt csalnék az arcokra, vígaszt hoznék a szívekbe.

Ha ruhaanyag lennék, természetes, lágy szövésű, halványkék vászon lennék.

Ha város lennék, egy toszkán kisváros lennék. Utcaköveimet évezredek óta koptatták volna lakóim és a hozzám látogatók.

Ha ország lennék, Olaszország lennék.

Ha törvény lennék, a szeretet törvénye lennék.

Ha zenei műfaj lennék, akusztikus, lírikus rock lennék, csellóval, hegedűvel, zongorával.

Ha játékszer lennék, egy Götz baba lennék. Mosolygós, hosszú hajú, szép ruhákban.

A második gyakorlat az volt, hogy a vastaggal szedett részt be kellett fejezni, de jól megfontoltan.
Én soha nem ölnék embert.

Én mindig próbálok udvarias és kedves lenni a környezetemmel.

Én abban hiszek, hogy az egyenes út a legrövidebb.

Nem értem, hogy az emberek hogy képesek se szó, se beszéd kilépni egymás életéből. 

Ahogy a facebook oldalamon már láthattátok, hétvégén jó kis vendégsereg járt nálam a vizsgára készülés apropóján. Többféle édességet készítettem a szolid 15-16 fős csipetcsapatnak, de a konklúzió az volt, hogy a málnás créme brulée és a diópuding volt a sztár :) Az utóbbi receptjét többen is kérték, így ma ezt osztom meg veletek (az egyik vizsgatételem ez, sulis recept):

Diópuding
Hozzávalók:
45 g finomra tört babapiskóta + annyi tej (vagy tejszín) amennyit felvesz, hogy pépes legyen 
54 g darált dió
3 egész tojás
36 g vaj
45 g porcukor 
15 g rum
1 citrom és 1 narancs lereszelt héja 

A 3 tojás sárgáját a szoba hőmérsékletű vajjal és cukor 1/3-ával ki kell habosítani (gépi habverővel), hozzáadjuk a beáztatott morzsát, a diót, a rumot és a citrushéjakat. Az igazat megvallva én csempésztem hozzá két csomag vaníliás cukrot is :P 4-5 pudingformát ki kell vajazni, kristálycukorral beszórni. Na ekkor kell a fehérjéket a cukor 2/3-ával szépen kihabosítani (először cukor nélkül, ilyenkor még egy csipet sót is szoktam beletenni, aztán amikor kb félig felverődött, akkor kell a cukrot fokozatosan hozzáadni). A habot  lazán hozzákeverjük a diós masszához, majd a formákba adagoljuk úgy, hogy ne legyen teljesen tele, mert nőni fog. 
Na és akkor én itt csaltam egy kicsit, mert nem volt elég nagy lábosom. Elvileg egy nagy lábosba kellene a formákat beleállítani, feltölteni vízzel, alufóliával 2/3-ig lefedni és gyöngyöző forrásban tartani 50-55 percig. Én viszont egy nagyobb tepsibe raktam be a formákat, amibe vizet öntöttem. 120 fokos sütőben sütöttem 50 percig. Így viszont csak felfújtnak lehetne hivatalosan nevezni. Nagyon fincsi cucc és a csokiszósz is zseniális, azt is megosztom majd veletek ;)

/PS.1: amikor befejeztem ezt az írást, az jutott eszembe, hogy ez a blog lassan a kedvenc receptjeim gyűjteménye lesz, és ha egyszer majd lesznek unokáim, akkor majd vajon innen fogják olvasni, tanulni a nagyi receptjeit, ahogy én még a megsárgult papírokon kézzel írt recepteket böngészem néha  a dédnagyanyáim és nagyanyáim örökségében... ??? Milyen furcsán alakulnak át  dolgok... nyilván nekem is van nem kevés kézzel írt cetlim, meg őrzöm a családi receptkincseket, de vajon ez lesz jövő...???/
/PS.2: a csokiszósz tálalása iszonyat bénára sikerült... de nem nagyon volt időm újra tálalni bokros konyhai teendőim mellett... :/ Ezt még gyakorolni, finomítani kell.../

Szombaton mindenféle házi praktikával próbálkoztam legyűrni a nátha kellemetlen tüneteit, hogy vasárnap eljussak a tankonyhára. Az előző alkalommal beharangozta a gyakorlatvezetőnk, hogy eggs Benedict, azaz Benedek tojás is készül majd. Korábban még nem ettem ilyet, de olvastam, hallottam már róla és éreztem, hogy jó lesz :) És jól éreztem, mert ez iszonyat nagy királyság :) 
Alaphelyzetben készül kelt tésztából angol muffin, amire kerül pirított angol szalonna, 1 db buggyantott tojás, majd a végén hollandi mártással jól nyakon öntjük ezt a csinos kis halmot. A szakácsunk mesélte, hogy az angol szalonnát ki lehet váltani baconnel (nálunk így készült), de füstölt lazaccal vagy főtt, füstölt marhanyelvvel is... hát a nyálam is összefut még írás közben is, ha ezekbe a változatokba belegondolok :D 

Na de mielőtt elmesélem a receptet, pár szó arról, hogy miért is Benedek tojásairól beszélünk és nem Jóska-Pista tojásairól :) Persze én sem fejből nyomom a sztorit. Ahogy a Pavlova eredetéről szóló írásomat , ezt is megelőzte egy kis forrásgyűjtés. A Pavlova esetében könnyebb helyzetben voltam, egész sok magyar nyelvű írást találtam róla. Az eggs Benedict-nél azonban kb. minden magyar nyelvű oldal a wiki szövegét emelte be, hol egy az egyben, hol pedig minimál módosításokkal. Akik közelebbről ismernek, tudják rólam, hogy kellőképpen maximalista vagyok. Nem elégedtem meg ennyivel, így google barátunk segítségével útnak indultam az angol nyelvű oldalak világában és végül ezekre a sztorikra bukkantam, a teljesség igénye nélkül! :

XIII. Benedek Pápa nevéhez kötődik időrendben az első történet, aki 1724-30. között volt a 245. római pápa. A legenda szerint posírozott tojás + pirítós diétán élt a krónikus gyomorproblémái miatt. Ez eddig nem annyira izgi...

A soron következő Benedekünk Mr. és Mrs. LeGrand Benedict. A Bon Appetit magazin 1978-ban írt a tökéletes Benedek tojásokról. A történetük szerint Mrs. Benedict az 1860-as években New Yorkban, a Delmonico’s étteremben nem talált semmi fogára valót az étlapon és valami újat szeretett volna enni (tipikus nő :P :D ). A pár nagy tiszteletben állt, az étterem törzsvendégei voltak, így Charles Ranhofer, a séf egy újítással, az eggs á la Benedick-kel állt elő.

Sokkal mókásabb és a legnépszerűbb sztori, ami egy 1942-ben a The New Yorkerben megjelent interjú alapján terjedt el, Lemuel Benedict nevéhez fűződik. A Wall Street-i bróker 1894-ben egy átmulatott éjszaka után másnaposan tért be a Waldorf-Astoria Hotel éttermébe, ahol Oscar Tschirky volt a séf. Benedict Úr gyógyírül a macskajajjra némi vajas pirítóst, posírozott tojást, ropogós bacont és mindezekhez hollandi mártást rendelt. Oscarnak annyira megtetszett az összeállítás, hogy némi módosítással ugyan (pirítós helyett az angol muffint és bacon helyett ő sonkát használt), de az étlapra is tette a fogást. 

Csakhogy jött egy Jack Benedict is, aki Lemuel unokatestvére volt. Amikor ő meglátta az 1978-as Bon Appetit cikket, teljesen felháborodott, hogy nem a rokonsága sztoriját hozzák le. El is indult a hadjárata, Jack kicsit bele is zakkant Benedekék tojásaiba és hogy Lemuel sztorija legyen az 'IGAZI'... a végén még a Mc'Donalds-hoz is eljutott egy üzleti ajánlattal, hátha a cég segítségével Lemuel neve vésődik be az eggs Benedict kapcsán. De elkésett: a cég az 1970-es évek közepén piacra dobta reggeli menüjét, az eggs Benedict alapján készített Eggs McMuffin-nal :)

A Lemuel és a LeGrand sztori találkozási pontja egyébként 1894: ebben az évben jelent meg Ranhofer szakácskönyve, amiben megtalálható az Eggs à la Benedick recept. És hát ugye Lemuel Úr is erre az évre datálta ominózus másnaposságát... hogy hol az igazság, az számomra nem derült ki rövid 'kutatásom' alapján, de a recept, az tuti :)

Na és akkor lássuk is:
Angol muffin
1 egész tojás
300 g liszt
25 g friss élesztő (vagy 7 g por élesztő)
170 g tej
6 g só
6 g cukor
15 g vaj

A tejet két részre osztjuk. Az egyik részében elkeverjük a sót és a tojást, a másikat langyosra melegítjük, hozzáadjuk a cukrot, az élesztőt belemorzsoljuk és annyi lisztet adunk hozzá, hogy tejfölszerű legyen az állaga. Amikor az élesztős trutyi térfogata kétszeresére nő, akkor a liszthez hozzáadjuk a tojásos tejet meg az élesztőset, no meg a vajat és tésztadagasztóval, vagy annak híján két kis kezünkkel jól meggyúrjuk. Amikor már szép ruganyos, homogén tésztánk van, akkor egy edény alját és oldalát kiolajozzuk, meg a tészta tetejét is olajos kézzel megsimogatjuk. Hagyjuk hogy az élesztő dolgozzon, amíg duplájára nem nő. Ekkor újra átgyúrjuk a tésztát, azaz átszellőztetjük (ezt ma tanultam, pedig egy párszor már készítettem kelt tésztát). Ilyenkor az történik, hogy az élesztő hatására alkoholgőz képződik, aminek nincs túl fincsi szaga. Ennél az átgyúrásnál ez kiszellőzik a tésztából. Egy picit hagyjuk ismét nyugiban a tésztát, majd ~2 cm vastagra kinyújtjuk búza v. kukoricadarás lapon és ~5 cm átmérőjű körkiszúróval kiszaggatjuk, ismét pihentetjük. Serpenyőt melegítünk és zsiradék hozzáadása nélkül, közepes hőfokon mindkét oldalát aranybarnára sütjük. Tálalás előtt félbevágjuk és a vágott oldalát megpirítjuk. Ezt lehet vajazni is. 

Bevert (vagy posírozott vagy buggyantott) tojás
6 egész tojás
só
ecet

Két közepes lábost készítünk elő. Az egyikbe ecetes víz kerül, amit gyöngyöző forrásig hevítünk, míg a másikba sós vizet teszünk, és ezt nem forraljuk, csak melegen tartjuk.
A tojásokat egysesévdlel az ecetes vízbe minél gyorsabban és egy tömegben engedjük bele, majd egy kanál segítségével megpróbáljuk összeterelgetni a fehérjét. Elvileg 3,5 percig főzzük. Nekem másodpercre pontosan ennyi idő alatt sajnos már megkeményedett a sárgája, nem maradt folyós. Szóval legközelebb 3 percnél meg fogok állni. Amikor ez megvan, átszedjük a sós vízbe egy szedőkanál segítségével. Tálalásig maradhat ebben.

Közben a bacont ~5-6 cm-es darabokra vágva lepirítjuk. 

Hollandi mártás
A redukcióhoz:
1,5 dl víz
3 cl fehérbor
3 cl fehérbor ecet
8-10 szem fehérbors
1 db babérlevél
1 kicsi mogyoróhagyma finomra vágva.
Mindent összekeverünk és1/3-ára redukáljuk forralással, leszűrjük, majd vízzel limonádé savanyúra hígítjuk:

125 g vajat megolvasztunk és addig hevítjük, amíg ki nem tisztul (víztartalma elpárolog). 2 tojás sárgáját 4 evőkanál redukcióval és egy csipet sóval egy habüstben, habverővel kikeverünk, vízgőz felett felverjük, sűrítjük, majd levesszük a gőzről. Fokozatosan adagolva hozzácsorgatjuk a tisztított vajat. Amikor kész a mártás, citrommal, cayenne borssal lehet még ízesíteni és már tálalhatunk is :)

Alulra a muffin, rá a bacon (angol szalonna/lazac/nyelv), aztán a bevert tojás és a végén megkoronázzuk a hollandival... istenifincsi reggeli/ebéd/vacsora, megéri a  macerát :)

Források:
http://www.nytimes.com/2007/04/08/
http://kitchenproject.com/history/EggsBenedict/
http://www.atlasobscura.com/articles/who-invented-eggs-benedict-a-traitor-a-pope-or-a-hungover-dude
http://www.medadvocates.org/celebrati/february/feb_21.htm

Tegnap reggel 5:38-kor rettenet torokfájással ébredtem, de muszáj volt kimásznom az ágyból, irány Sárvár. Benyomtam egy neocitrant a reggeli kávém helyett (már szörnyű indítás), a túrázós literes termoszomba meg lefőztem egy nagy adag citromos-mézes kamillateát az útra és be az autóba. Levezettem, elintéztem a munkaügyeket, majd meglátogattam egy kedves rokonomat Vönöckön, Celldömölk mellett. Ili a rokonságom egyik legnehezebb helyzetben élő tagja, de a szíve hatalmas :) Ha meglátogatom, a fél csomagtartó tele van finomabbnál finomabb falusi cuccokkal. Sokszor már nem is szólok neki, hogy érkezem, vagy csak az utolsó pillanatban, hogy ne vigye túlzásba a vendégvárást :) 
Persze tegnap sem tudtam üres kézzel elindulni tőle. Kaptam nem kevés körtét (ezekből majd egy jó körtés-almás pitét tervezek sütni), szőlőt, 2 pár házikolbászt, egy csillagtököt és egy cukkinit, na meg útravalót az ebédből.
Amikor hazaértem, már éreztem, hogy gyanús a helyzet, mert bőrdzsekiben és sálban is fáztam, míg a többi ember az utcán egy szál pólóban rohangált. Gyorsan vettem egy kis töpörtyűkrémet, lilahagymát, paprikát, paradicsomot, gyömbért, citromot. Főztem egy adag mézes-citromos gyömbérteát, betoltam két karéj kenyeret töpörtyűkrémmel meg egy nagy fej lilahagymával, amit bizti, ami bizti egy pálesszal is leöblítettem kizárólag torokfertőtlenítés céljából :P

A tegnapi kúrát folytatva ma pedig elkészítettem a friss cukkiniből egy jó, tartalmas krémlevest, amihez feltétnek kolbászchipset is sütöttem :P
A múlt heti tankonyhai gyakorlatunkon két új eljárást tanultam a levesek dúsítására: a legírozást és a montírozást. Irtó egyszerű eljárásokról van szó, viszont nagyon sokat dobnak az ételek élvezeti értékén. 
Technológiai sorrendben először legírozunk: a krémlevest pürésítés után levesszük a tűzről, 1 dl tejszínben jó alaposan elkeverünk 1 db tojás sárgáját, majd ezt szűrőn keresztül (a tojás jégzsinórja ne menjen bele a levesbe) hozzáöntjük a még forró leveshez és már nem főzzük tovább. Hátránya, hogy ez már nem melegíthető újra, mert a tojás sárgája kipelyhesedik a forralástól. Emiatt tálalás előtt szabad csak legírozni.
A montírozás pedig csak szimplán annyi, hogy az elkészült leves tetejére vajdarabkákat csipkedünk, ami meggátolja a leves bőrösödését illetve ha jó fajta házi vajat használunk, extra finom illata és állaga lesz a levesünknek. 

Bréking!!! Ha már tejszínnel legírozunk, figyeljetek oda, hogy mi kerül bevásárláskor a kosárba. A főzőtejszín óriási nagy kamu! Ha tejszínt vesztek, ne nyúljatok a ~12-20 %-os zsírtartalmú tejszerű valamikhez. Találtam egy jó cikket a tejszínek tesztjéről, akit érdekel bővebben a téma, ajánlom. Arra figyeljetek viszont -ha nem házi tejszínt vesztek a piacon - hogy a habtejszíneket néha cukrozzák. Egyszer Horvátországban vitorlázáskor el akartam kápráztatni az útitársaimat egy tejszínes, fokhagymás pancetta-s tésztával, ami ehetetlen lett az édes tejszíntől... kitálaltam a kaját, vártam az elismerő szavakat, de csak az undor látszott mindenki arcán... aztán én is megkóstoltam, hogy mit alkottam... majd feltúrtam a kukát, előkerestem a tejszínként vásárolt cuccot, amin persze csak horvát feliratok voltak... így haleledel lett a fincsi tésztából... :D

Na de most akkor kanyarodjunk végre vissza a
Fokhagymás cukkini-krémleveshez:
Hozzávalók:
1 db közepes cukkini
1 fej fokhagyma (durvulósan, hogy kiűzze a náthát :P )
1 db közepes burgonya (sűrítés céljából)
2 tojás sárgája
só, bors, szerecsendió
2 dl tejszín
vaj a tetejére

A lereszelt cukkinit az áttört fokhagymával és a felkockázott burgonyával feltettem főni, sóval, borssal ízesítettem a főzőlevet. Amikor a cukkini már teljesen megpuhult, levettem a tűzről, botmixerrel pürésítettem a cuccot, utánízesítettem (a pürésítés után újra be kell állítani az élet, khhm... akarom mondani az étel sóját ;) ), majd annyit kivettem belőle, ami egy evésre kell (a többit félretettem vacsira és majd este folytatom innen). Egy tojás sárgáját simára kevertem 1 dl tejszínnel, majd a forró levesből először egy fél, majd egy egész merőkanálnyit hozzáadtam a tejszínes-tojásos cucchoz (hőkiegyenlítés!). Miután már elég meleg lett a legír, mehet az egész a levesbe. Közben a szintén ajcsiba kapott házi kolbászból vékony karikákat szeltem, és zsiradék nélkül serpenyőben lepirítottam mindkét oldalukat. Tálaláskor ment a leves tetejére pici vaj (montír) meg a kolbászkarikák. Kellemesen izzasztó leves, szigorúan szobafogság alatt :D 

Jó ideje agyalogtam azon, hogy hogyan is folytassam ezt a blogot. Mostanában újra elkezdtem ugyan főzni, de az írás valahogy még nem akaródzott jönni. Sokszor eszembe jutott, voltak íráskezdemények is, de nem ment... Aztán egy gyerekkori barátnőmmel a Fröccsteraszon elmélkedtünk pénteken - néhány aperol spritz mellett - a career break gondolatán. Milyen jó is lenne kicsit kiugrani a hétköznapok rutinjából és valami egészen mást csinálni. Aztán a tegnap, hétfő reggel lévén iszonyat nehezen indult. Pörgettem a fb csodás hírfolyamát és belebotlottam egy cikkbe a profession.hu-ról, ami pont ezt a témát boncolgatja. És elábrándoztam azon, hogy milyen klassz is lenne most az iroda helyett pl. egy dimbes-dombos francia kisváros napsütötte főterén egy bisztróban tenni-venni, főzni a kávét, csevegni a betérő emberekkel, sütni néhány quiche-t stb... jaaa hogy egy szót sem tudok franciául... de ábrándnak jó volt :) 
Szóval a career breakre visszatérve kicsit talán az elmúlt fél év hallgatása is ilyesmi volt... Na jóóó, nem, de most már újult erővel és kedvvel tértem vissza a konyhába és reméljük, hogy a billentyűzethez is :P

Viszont az álmodozás helyett vannak kézzelfogható előrelépések:  a szakácssuli a végéhez közeledik és végre bejutottunk a tankonyhára :) Az első alkalommal köreteket készítettünk, a másodikon pedig már leveseket és mártásokat. Október végéig minden hétvégén lesz 1-1 gyakorlati napom. November végén pedig jön a vizsga. 
Közben októberben még lesz egy nagy utazás is, amiről terveim szerint egy a francia kiránduláshoz hasonló  napi bontású beszámolót szeretnék majd írni, fotókkal és persze ki szeretnék majd térni részletesebben a régió gasztronómiájára is. Na de erről később mesélek még :)

A legutóbbi itthoni ténykedésem pedig egy sütés nélküli lemon curd cheesecake volt, amit egy kedves kolléganőmmel készítettünk, teljesen saját recept/elgondolás alapján. Ennek kapcsán el is játszottam azzal a gondolattal, hogy baráti körben tök szívesen gyártanék tortákat. Ha úgy gondoljátok, hogy kipróbálnátok, keressetek bátran ;)

Szóval most már térjünk rá a receptre is:

LEMON CURD CHEESECAKE
Tortaalap:
400 g gullón kukoricalisztes keksz (gluténérzékenynek készült)
200 g vaj
Fahéj, szegfűszeg, kardamom ízlés szerint

Fehér krém:
500 g mascarpone
250 g túró
400 g görög joghurt
2 cs fehér zselatin por
10 cs vaníliás cukor + cukor ízlés szerint
1 citrom leve + reszelt héja

Lemon curd-ről korábban már írtam, aminek a receptjét itt találhatjátok. 

Áfonya és cukorgyöngy a tetejére

Az alaphoz a kekszet ledaráltuk, majd a fűszerekkel és olvasztott vajjal elkevertük. Egy 28 cm-es kapcsos tortaformába úgy oszlattuk el a kekszes keveréket, hogy a szélére kicsit fel legyen hajtva. 
A krémhez a túrót robotgépben a joghurttal krémesre kevertük, majd ezt a mascarponehoz forgattuk. Ment bele a vanília, a cukor, a citromlé és héj. Amikor már elég jó ízű lett a cucc, folyamatos keverés mellett hozzáadtuk a zselatinport. A fehér krémet rásimítottuk az alapra. Közben elkészült és kihűlt a lemon curd, amivel befedtük a torta tetejét. Egy éjszakát pihent a hűtőben, aztán tálalás előtt díszítettük. A lemon curd intenzív savanyúsága, a fehér krém lágyabb, visszafogott ízvilága és a keksz alap fűszeressége és ropogós textúrája elég jól passzolt... Nyammmmm :)

Miután befejeztem a munkahelyen a mai teendőimet, volt másfél órám angol előtt. Gyorsan megírtam a házimat (amire nem igazán volt időm múlt hétfő óta) és úgy döntöttem, hogy benevezek egy pad thai rizsre a kedvenc thai gyorsbüfémben, a Padthai Wokbar-ban. Mostanában eléggé rákaptam erre a helyre, na meg a távol-keleti ízekre. Ahogy pálcikával toltam be az arcomba a frissen készült szószos rizst a roppanós zöldségekkel, az jutott eszembe, hogy mennyire hiányozna ez a hely az életemből, ha nem Budapesten élnék. Aztán e gondolat mentén elkalandoztam azon, hogy mit is szeretek vagy épp mit utálok Budapesten/Budapestben és ezt listába szedve meg is osztom Veletek :)

PRO

Gasztronómia:
1) Padthai Wokbar (amiből az egész indult :) )
2) Az indiai, török, mexikói, olasz, japán, koreai, orosz és egyéb más nemzetek konyháit képviselő és elérhető helyek (gasztrokultúra)
3) A kávézók: az Artizán (Hold utca), a Kino (Szt. István körút), EcoCafé (Andrássy út)
4) Boltok: Culinaris, Szép Kis India, Ázsia Bt
5) Piacok: Hold utcai, Fővám téri
6) Street food: Karaván udvar, Bamba Marha, Beefstro, Szeráj

7) Szórakozóhelyek: Budapest Park, Kobuci Kert, Akvárium, Fröccsterasz, Anker't, Gödör, A38

8) Szabadtér: Szabadság tér, Kopaszi-gát, Margitsziget, Római part, Füvészkert

9) Koncertek és fesztiválok

10) A sportolási és kikapcsolódási lehetőségek végtelen száma, a nap legkülönbözőbb és legextrémebb időpontjaiban (volt olyan időszak, hogy este 10-re, 11-re jártam squasholni... vagy szoliba hajnali 2-3-kor.. na jó ez nem ma volt, de a lehetőség most is megvan :D)

CONTRA 

1) Nyugati téri aluljáró... (na jó, a Blaha és a Deák tér még neccesebb)

2) A szagok (villamoson, meleg eső nélküli nyári napokon, a bulihelyek környékén, aluljárókban...)

3) A sok nyomorban, utcán élő ember, akik egyrészt szánalmat és sajnálatot, más részt meg sajnos néha undort keltenek.

4) A tömeg, a zsúfoltság (metrón, villamoson, üzletekben)

5) A személytelenség, az elidegenedés

6) Sok helyen a barátságtalan kiszolgálás (bár nagyon pozitív és nagyon negatív élmények is eszembe jutnak hirtelen)

7) Egyre kevesebb klasszikus kis üzlet, a plázákba összpontosuló vásárlási lehetőségek

8) Állandó dugók a város bizonyos pontjain 

10-10 pontot akartam írni, de a negatív listára hirtelen nem jött össze a tíz, a pro listára viszont folyamatosan jutnak még eszembe a gondolatok... azt hiszem még mindig jobban szeretek, mint nem szeretek itt élni :)

Ma az irodától az angol órám helyszínéig fotóztam a telefonommal párat, amik megint csak azt mutatják meg, amiért szeretem ezt a várost (ne a fotók minőségét nézzétek --> telefonos képek, inkább a hangulat a lényeg :)